Marie Pavlenko: Én vagyok a napod című ifjúsági regényében egy kamasz segít oldani, az édesanyja válás utáni depresszióját. Közvetlenül, mert figyel rá, közvetetten, mert a barátaival van egy „pompás hullák” nevű füzetük, amely tulajdonképpen nem más, mint merész, szürreális képzettársításokon alapuló mondatok gyűjteménye, és amelyet az anya felhasznál az alkotásaihoz.
Pergett a történet, és közben játszottunk arról, hogy fel lehet-e vállalni a szülőket akkor is, ha teljesen összekuszálódott a család, elfogadjunk-e baráti segítséget egy fiútól, akibe szerelmesek vagyunk, de mégis letörten, kétségbeesetten, karikás szemmel kell mutatkoznunk előtte, sőt még a házit sem tudjuk filozófiából (pedig mondták, tézis, antitézis, szintézis).
Az érzelmi dilemmák feloldása, és néhány filozófiai gondolat szintetizálása után kipróbáltuk, hogy az anyuka számára oly fontos Jacques Prévert kollázsai ránk is hatást gyakorolnak-e. Félelmetes, hátborzongató írások születettek. Nem gondoltam volna, hogy a hetedikes gyerekek felül tudják múlni egy francia írónő absztrakcióit. Utána úgy is működött a dolog, hogy először a kollázsok készültek el a fiatalok által, majd a társaik írtak hozzá ’’pompás hullákat”.
Szeretem, amikor a művészet az egyik kapaszkodó az életben…