Mindig fontosnak tartottam az Igazgyöngy Alapítvány tevékenységét, és tiszteltem L. Ritók Nóra kiállását társadalmi esélyegyenlőtlenségekkel szemben.
Toldon tegnap az asszonycsoportban huszonöt nő fogadott engem és a gyakorlataimat, de olyan nyitottsággal, lelkesedéssel, és szeretettel, amelyet kevés közösségben élhettem meg eddig. Pedig ’’csak’’ játszottunk, de a mesehallgatási transzban hallani lehetett a közösségi ház régi ablakában zümmögő legyeket, a hangszerekkel ősi ritmusokat csaltak elő, amelyet a többiek átvettek és hibátlanul visszaadtak. A kapzsisággal szembeni harag erős és őszinte volt, de a legtöbbüktől kapott egy új esélyt, volt feloldozás.
Ezek a nők tudnak megbocsátani, és tudják milyen századjára is megadni és megkapni az újrakezdés lehetőségét. Nehéz kitörni az ősök adta sorból, és nehéz maguk mögé dobni a bennük lévő, vagy a környezet adta rosszat, és örülni annak, ami maradt, az évszakoknak, a nevetésnek. Ezek az asszonyok egymást erősítik a munkanélküliségben, a pénztelenségben, a bedőlt hitelekben és házakban, a gyermeknevelésben, a mindennapokban. Az alapítvány pedig őket. Én pedig örültem, hogy együtt állíthattuk fel a sátrat, amely mindenkit befogadott, és a koshit, mint tömjéntartót lengetve, olvashattam rájuk mindazt a jót, amelyek miatt elfogadja őket a közösség.