’’A vízimadár-koszorúra esett, és a madarak a hátukon szálltak vele tovább”. Madárkoszorúként kört alkot a lélegeztetőgép, a táplálópumpa, a vesét működtető gép, a monitorok. Mi csak, mint kóbor madarak repkedünk körülötte, simogatással a verejtékes homlokon, az állandó kérdéseinkkel, hogy ma hogy van, van-e még remény, a beküldött hanganyaggal (mert az egy óra látogatási időt fel kell osztani), a krémekkel a felfekvések ellen.
’’Amikor elfáradnak a madarak, a teknős veszi át a helyét’’ Olvastam Zsoltinak, és mondtam, hogy aktivizáld a vesédet sógor. Ügyes vagy, holnap újra megpróbálnak leszedni a gépről, akkor meg kell szorítani a doktor kezét, és köhögni kell. Végre ’’kunyhót kell építened’ a saját testedet, az izmaidat, akiket megevett a baci.
Harcol a Tűz gyermek (a hatalmas rezisztens kórház baci), és Rügyecske, aki próbálja táplálni és aktivizálni a maradék erejét, amelyre már 30 évvel ezelőtt azt mondták, hogy tolószék, de még mindig csak biceg.
’’A két testvér vizsgálgatta, bírálgatta egymás alkotását, addig csiszoltak, változtattak rajta, amíg olyan lett, amilyen ma, se túl jó, se túl rossz”
Most csak legyen valamilyen, bármilyen is az a világ, ez a cél! Drukkoljatok!