Próbáltam „édesanyával” gyakorolni a mesét, de nem ment…, csak az első oldalon 15-ször kellett volna kimondani. Hogy vigyem be egy nevelőotthonba az állami gondozott gyerekek közé, ahol a nagy részükről teljesen lemondtak a szülők? Sehogy.. Persze, ha majd sokadjára foglalkozom velük, és sikerül belső anyává varázsolni, akkor már jöhet. Váltottam tehát egy „az asszony magához vette a kislányt” formulára, és örültem, hogy népmesével (japán) van dolgom, bár most a műmesét sem kíméltem volna.
A foglalkozáson már az első pillanatban megállapítottam, hogy ezek a gyerekek úgy figyelnek, ahogyan a szakkörös gyermekeim sem, és olyan szakértelemmel csitították a pánikrohamban sírógörcsöt kapott társukat, hogy egy nevelő is megirigyelhette volna. A foglalkozás végén pedig vízre bocsátották a kis vitorlásaikat is, és mindegyikben éreztem azt a szeretetet, amellyel Hanakó indította el az öreg gesztenyefából készült hajót a mesében. A vitorlások ugyanis az egymástól kapott éltető energiát vitték.
Jó volt náluk lenni, megyek még…