Hiába voltam már többször is gyermekotthonban, először mindig bekúszik a gondolataimba egy szomorú arcú gyereksereg, akiknek nehéz lesz foglalkozást tartani, holott náluk nyitottabb, érdeklődőbb és mosolygósabb közeget el sem tudok képzelni. Persze a háttér terhelt, az egyensúly törékeny, de az elfogadás és az ősbizalom, ahogyan felém fordulnak irigylésre méltó.
Boldizsár Ildikó meséjét vittem és az volt a fókuszan, hogy mit gondolhattak magukban az árnyak, amikor egy kötöttség nélküli világra vágytak. Persze nem így kérdeztem a 5 – 13 év közötti gyerekeket, hanem hogy mit szeretnének szabadon csinálni az árnyak, miért akarnak mégis visszamenni az emberekhez, miért ölelik meg őket, amikor rájuk találnak. Később papírfigurák két oldala jelentette a bennük élő árnyakat és a napos, boldog oldalunkat. Majd megnéztük fizikai és lelki síkon is, hogy mennyire bízhatunk meg azokban, akik körülöttünk olyan erősen kapcsolódnak hozzánk, mint az árnyékaink. Ők a csoporttársak, értsd az itteni család.
A hangszereimet szerették, mert elmondhatatlan érzéseket lehet velük megszólaltatni. El lehet mondani például velük, hogy milyen az, amikor még egy árnyék is elveszíti a színét, és ráadásul nem jön érte a gazdája az erdő szélére.
Erős ez az Árnyak meséje. Köszönöm Ildikó Boldizsár a megírását. Pechan Eszter, hogy kapcsolatba lehetek ezzel az otthonnal, és Skultéty Tamarának Tamara Sty a befogadást.