Felemelő érzés idősebb embereknek meseterápiás-drámás foglalkozást tartani. Miért? Mert ha a történet 70-80 év szűrőjén át is igaz, működőképes, akkor valamit tudnak a mesék.
A foglalkozás fókusza kettős volt, azt is mondhatnám két rétegben várt feldolgozást. Az egyik természetesen annak vizsgálata, hogy hogyan lehet belsővé tenni Daanisman erejét, hogyan tudjuk megkeresni magunkban azokat a készségeket, amelyek elvezetnek oda, hogy méltó társai legyünk az uralkodónak. (Az uralkodón itt az életerőt, az életcélt kell érteni).
De ez a kigiz mese nem csupán erre képes. A másik fókusszal megnéztük, mennyire méltatlan egy bölcs asszonyhoz, hogy arra kárhoztassák, hogy csak egy emberé legyen a tudása. Ez egyértelműen a párkapcsolatokban meglévő bizalomvesztésről szól, és az ezek után megmaradó megbocsátási hajlandóságról.
Amikor nem hisznek benned, és olyanért küldenek el, amely nem a te hibád, akkor ezt a kapcsolatot meg kell ítélni, és ha adunk a párunknak (kánnak) új esélyt, azt csak egyszer szabad.
Ítéld meg te a kapcsolatodat? Végy fel egy csillagot, és helyezd el egy skálán a „boldogságban tovább” és a „ez után már nem lehet folytatni” intervallumán. Kemény dolog megszakítani egy kapcsolatot a párunkkal, a gyerekünkkel… Amikor egy idős bácsi azt mondja, hogy ez a kán egy durva ember, ezzel ne folytassa a lány, akkor annak súlya van. A többség csillaga azonban a megbocsátás oldalon landolt, mikor ügyesen a skála megfelelő részére dobták , és egy néni megszólalt „Hát ezt csináljuk mindig, nem?”
Mi mozgatta ezeket a szereplőket, a jungi négyes alapján? Megkérdeztem a résztvevőket is, hogy a végső döntéseknél számukra mi a mérvadó, a gondolataik, az érzéseik, az intuícióik, az érzékelésük? Mindenki rámutatott a négyzetére, majd arra is a saját testén, hogy hol találják meg magukban a kán haragját, vagy a lány erejét, tartását. Utoljára ezeket a zene hangjával is életre keltettük.
Olyan megnyugtató volt ez az egész alkalom, olyan biztonságos valahogy…. mintha a foglalkozás vitt volna engem, és nem fordítva… Mindig azt keresem, hogyan lehetett volna jobb, mit lehetne változtatni, de most elégedett voltam, és szomorú is, mert csak egy csepp az élet, és csak egy csepp a megbocsátás..
Köszönöm Czövek Jánosné-nak és a Diósdi Nyugdjjasoknak a meghívást!
