Olyan szépen vártak… a tálca a virággal, mintha meseterápiára termett volna, körben szendvicsek és gyermekkorom vajkaramellája… Az ember lánya, (meseterapeutája), egy hajléktalanszállóra érkezve, azért nem erre számít.
A foglalkozás már csak a hab a tortán egy ilyen nyitás mellett, és akár el is lehetett volna rontani, amilyen nehéz mesét vittem. Pontosabban nem a mese volt nehéz, hanem a foglalkozás. A mese úgy ér véget, hogy csak ülnek az árnyak feketén, és az ölelés sem tudja őket visszaszínezni. Már a mese előtt játszottunk az árnyékkal, hogy a testünk mozgása, a fantáziánk szárnyalása közelebb hozzon a történethez. A mese után ránéztünk azokra a részeinkre, amelyek árnyékban vannak. A pici fehér árnylapok, így teltek meg színekkel, érzésekkel, majd arra buzdítottuk őket, hogy bátran lépjenek elő és foglalják el a helyüket. De nem csupán hozzájuk szóltunk, hanem volt néhány keresetlen szavunk az árnyoldalainkhoz is.
A csúcspont a csoport támogatása volt, amit egy-egy ember kapott meg, miközben a fekete árnyak közül a kiforogta magát, azokkal a tulajdonságokkal, amelyet ő mondott, de a csoport adott vissza neki.
Szerettem ott lenni, okos, érdekes emberek között voltam, akiknek érdemes segíteni, és néha csak egy mese hiányzik az újrakezdéshez!!
Köszönöm Boldizsár Ildikó ezt a sokrétegű, csodálatos mesét!
Köszönöm a Menhely Alapítvány-nak is ameghívást, Gyula Balog és Annina Sonkoly-Domby nektek külön is!