A hétfejű tündér járt a Családok Átmeneti Otthonában, és persze a főhős is, akinek kardja, lándzsája, péklapátja vencsellője, szablyája és egy vasrúdja is van, és nem fél használni… levágja vele a tündér hat fejét. Mentségére legyen mondva, hogy folyamatosan azt hiszi, hogy egy szörnyetegnek vágja el, aki elvarázsolta őt, és amiatt olyan gacsos lábú, hordóhasú, ocsmonda, kancsal.
Hátborzongató ha belegondolsz, hogy néha mi is pont azt a valakit bántjuk, aki szeret minket, vagy magunkban utálunk egy olyan énrészt, amely szerethető lenne. A tündér is csak átöleli a fiút, és mást nem tud mondani, csak azt, hogy ”te bolond, te bolond”.
Volt egy kisfiú a foglalkozáson, akit bárhogy csitítottam a mesélés és a feladatok alatt, folyamatosan belekiabált és még a szemkontaktust is alig lehetett felvenni vele. A végén az ölembe ültettem, úgy mondtam a mesét. Így is nehezen hitte el, hogy akkor is figyelnek rá, akkor is elfogadják, ha nem rombol vagy tombol.
Nagyon nagy szükség volt rá, hogy arra a papírfigurára ráírjuk a jó dolgokat is, hogy a kardra, szablyára vagy vencsellőre, -amit mindenki magának választott- az is rákerüljön, hogy mivel tudjuk lecsillapítani a vagdalkozását. Szükség volt a zenére is, amelynek átadtuk az érzéseinket.
Ez a mese, most olyan volt a csoportnak, mint egy falat kenyér. Máskor is éreztem már, hogy a meseterápia segít, de ilyen erőteljesnek ritkán mutatja magát!