Meseterápia és drámapedagógia ötvözésével született Az ifjú dudás című 2* 1,5 órás foglalkozás.
Ebben az ír történetben egy duda a főszereplő, pontosabban egy gyerek, aki a dudán játszik. A zenéjére mindenki táncra perdül, akár akar, akár nem. A falubeliek ősi babona alapján a ”jó emberek”/ gonosz tündérek által megbabonázott fiúnak tartják, és tüzes vassal szeretnék szóra bírni, vagy örökre elküldeni a faluból. A csoportom szerint, ő csak más, mint a többi, és szülei védik őt a bántásoktól.
Azért mi is táncoltunk a zenéjére, képletesen és valóságosan is. Táncoltunk mímes játékkal, és féktelen forgással is, az utolsó erőnkig. A táncot meg kell élni, ezt egy gyerekcsoport is tudja. Ha szól a zene, hívnak bennünket a tündérek, menni kell. A duda egy hangszer, amely eszköz az önkifejezésre, de most a zabolázatlan tánc eszköze is, (kicsit a Piros cipők meséjét hívta be bennem). Utána arról gondolkodtunk dixit kártyák segítségével, hogy miről álmodhat az anyuka, amikor fenyegetik a gyermeket. Enged a falu haragjának?
Kicsit el is kedvetlenedtünk, hogy lehetne olyan osztálytársunk/gyerekünk, hogy a világ ellene van, lenézi, vagy fél is tőle, de mégis hozzánk tartozik.
Szeretem az ír meséket, és ennek négy oka is van. Az első, hogy ilyen gyermekien hinni a tündérekben és manókban csak az ír emberek tudnak, és ez megjelenik a meséikben is. Rengetegféle tündérük van; A síedhogok, akik a tüskebokorban élnek és muzsikálnak, mondjuk gyerekeket is rabolnak, de ezt csak mellékesen teszik. Vannak a merrowk a vízitündérek, akik halászlegényeket csábítanak el, a lepricaunok, akik cipőket készítenek, és kincseket rejtenek cserépkorsókban. A második oka, amiért közel állnak hozzám ezek a mesék, hogy olyan erővel kötődnek a tudatalatti világunkhoz és egyfajta ösztönös szinthez, amely ebben a lecsupaszított formában kevés nép meséjében jelenik meg. A harmadik, hogy a történeteik ritkábban szólnak királyokról, és egyszerűen nem igénylik, hogy minden szegényből uralkodó legyen. Ez megelégedést ad, és elfogadást. A negyedik, hogy a mesék kicsit emlékeztetnek engem az egyetem utáni éveimre, amikor egy ír családnál gyerekeire vigyáztam Londonban. Szombat délutánonként ír pub-ba mentek. Sokszor engem is hívtak. Elmentem Szent Patrik ünnepére is. Ezért tudtam most a gyerekeknek megtanítani a táncukat.