„A pap, a tanár, a parlamenti, esküdtszéki és népszónok gondolatot és érzelmet nyilvánít szintúgy, mint a színész. Legfőbb eszközeik ugyanazok. Amazok is fölemelkedhetnek a művészet színvonalára: ha kifejezésükben bensőség, igazság és szépség van, s ezek által hallgatóikat meggyőzni, fölemelni és megindítani képesek.” (Egressy, 1867)

Majd 150 éve fogalmazta ezt meg Egressy Gábor, akit kora legműveltebb színészének és színészpedagógusának tartottak. “Mindmáig sajnos még elvárás szintjén sem működő igazságok ezek”, írja Jancsó Miklós a neves rendező, aki elhivatott ortoépiai szakember is volt, amelyet kevesen tudnak róla. Beszédtechnikai írásaiban többször hivatkozik ős is Egressy Gáborra (Jancsó, 2006).

            Természetesen nem vehet részt mindenki egy olyan Színészeti tanoda kurzuson, amelyet Péchy Blanka író, nyelvművelő színésznő megálmodott, de a beszédművelés és beszédfejlesztés mindenki számára elvárás, aki a nyilvánosság elé lép, szóljon felnőtt vagy gyerek hallgatókhoz. Ezért én a pap, tanár, politikus hármasát kiterjeszteném a prezentációt tartó közgazdászokra és mérnökökre, a beteggel beszélgető és konferencián résztvevő orvosokra, a médiában szereplő riporterekre és minden olyan foglalkozást űzőre, akiknek mások előtt kell beszélnie, és felvállalnia a szereplés egyáltalán nem könnyű mesterségét. A gyerekek előtt megszólalók sem kivételek ez alól, sőt szerintem a beszélő felelőssége fordítottan arányos a hallgatóság életkorával. Minél fiatalabbakhoz szól valaki, annál pontosabban, szebben kell fogalmaznia, mert a gyermekek nyelvhasználata, beszédtechnikája még csak kialakulóban van, így fontos az a minta, amelyet közvetítenek feléjük. A legnagyobb beszédtechnikai fejlesztő erővel ezért szerintem az óvodapedagógusok, és a tanítók bírnak.

Ha szélesítjük a kört természetesen ide kell sorolnunk az édesanyákat, akik meghatározók a beszédtechnikai képességeink kialakításában. „A beszédet nem örököljük… úgy beszélünk, ahogy velünk beszéltek az első négy-öt évben.”  Emellett meghatározó a „rossz hangadottság, a torz fognövés, és a nyelvmozgás ügyetlensége”, amely legtöbbször öröklődik is (Montágh Imre, 1976).

            Szerencsére ez fejleszthető. Természetesen évek beidegződéseit nagyon nehéz megváltoztatni, mert automatizmussá vált. Nekünk tanároknak az a feladatunk, hogy megkíséreljük helyes hangadást, beszédtempót kialakítani és a hangsúlyhibákat kiküszöbölni.

            Az elsődleges feladat ezért az önképzés. Amelynek az elméleti tudás, a helyes beszédtechnika megismerése csak az egyik eleme, sőt a kisebb része, mert a helyes beszédtechnikát csak gyakorlással, gyakorlatokkal lehet fejleszteni. Jancsó Miklós sorra vette, hogy hogyan lehet egy szöveget kifejezően, hatásosan előadni, tiszteletben tartva a szövegfelépítés-elvárásokat. Én elsősorban a tanárok szemszögéből nézve szeretnék érveket felsorakoztatni ezek fontossága mellett:

Az első a szöveghűség. Egy tanár számára egy írott szöveg megfelelő tolmácsolása elengedhetetlen, mert akkor a diákjaitól sem várhatja el a pontos tanulást például egy memoriter esetén. A második a lényegi gondolatok kiemelése. Nem mindegy, hogy melyik szövegrészre vagy mondatrészre kerül a hangsúly. A következő a természetes hangindítás követelménye. Egy tanárnak nem kell természetellenes hangot használnia csak azért, mert irodalmi szöveget idéz vagy tanulmányt olvas fel. Az átélést sem lehet hangmagassággal vagy hangerővel pótolni. Fontos a szólamok kialakítása. Jancsó Miklós itt nem a pejoratív értelmű szócséplésekre gondol, hanem olyan logikai szövegegységek kialakítására, amelyek értelmi és érzelmi szempontból is elfogadhatóvá és befogadhatóvá teszik az előadást. A hangzók tiszta ejtését olyan alapkövetelménynek tartja, amely nélkül hozzá sem lehet kezdeni a többi beszédtechnikai képesség javításának. Egy másik majdnem ugyanilyen fontossággal bíró beszédtechnikai elem, a helyes hangsúlyozás megvalósítása. Számomra eddig nem volt ismert a történeti hangsúly fogalma, amely az első szótag hangsúlyosságát jelenti, ha ki szeretnénk emelni egy szót a szövegből. Egy tanárnak tudnia kell élni a hangerő, hangsúly és a tempóváltásokkal. Követelmény továbbá a szünetek megfelelő alkalmazása, amely elsősorban a színház világában jelent hatást növelő eszközt, de a tanároknak is tudatosan kell figyelnie rá.

Az interpunkció problémáján sokat gondolkodtam. Az írásban sajnos az óhajtó, felkiáltó és a felszólító módot egyféle írásjellel jelöljük. A vesszőknél, pontoknál való megállás is sokszor gondot okoz. A tanárok számára egy szöveg felolvasásánál elsődleges az író szándékainak figyelembevétele.

Problémát jelent továbbá, a gyermekek vers- és prózamondó versenyre való felkészítésénél annak az érzékeny aránynak a megtalálása, hogy milyen mértékben kísérjék a szót mimikával, gesztussal. Több versenyen a minimális gesztus sem elfogadott, csak az arcjáték a megengedett. Én annak a híve vagyok, amikor a gyerekekkel gyakorolnunk, hogy ha a mozdulat természetes és illik a gyermekhez, akkor beépíthető az előadásba. Valóban vigyázni kell azonban, hogy mimika ne legyen mesterkélt, túlzásba vitt.

            A beszédtechnika fejlesztése végső soron mindenkinek feladata nem korlátozódik a tanárokra, az előadást tartókon és a nyilvános élet szereplőire. Montágh Imre úgy véli, hogy a „beszéd a személyiség legfontosabb megnyilvánulása”, alkalmas arra, hogy „élményeinkről élményt keltsünk” és „lényünk visszhangot verhessen a másikban” (Montágh, 1976). Én úgy fogalmaznám, hogy amíg a szem a lélek tükre, addig a beszéd a személyiség tükre.

Beszédünk egész életünk során változik, éppen úgy, mint a személyiségünk. Ha tudatosan dolgozunk rajta egy idő után a tudat felügyelete alá kerül. „Megtanuljuk uralni a tempót, a hangot, és a kiejtést.”

Szerintem ez kicsit olyan, mint a tudatosabb életvezetés. A beszédünket sem hagyhatjuk irányítás nélkül. Montágh Imre azonban figyelmeztet, hogy ezt sem a jó a végletekig gyakorolni és teljesen mechanikussá tenni, mert „elveszthetjük az ösztönös megnyilatkozás érvényesülését” és „megölhetjük az ihletet”. Természetesen ettől egy átlagember nagyon messze van, és inkább az jellemző, hogy el sem kezdi a gyakorlást. (Montágh, 1976)

            Nagyon fontos a beszédtechnikában a helyes légzés, amely az alapja a hangadásnak. Tudnunk kell, hogy „beszédlégzés gyorsabb és mélyebb, mint az élettani légzés.” (Montágh, 1976)

A beszédtechnika tanulása során ott történik a legnagyobb hiba, hogy valaki megtanulja a helyes rekeszizommal indított bordakosárral tágított hangképzést, de nem jut el az automatizmus szintjére, vagyis nem gyakorolja eleget és a folyamat egy idő után visszafordul.

            A beszédtechnika fejlesztés technikáját és körét tekintve eltérő a tudósok, nyelvművelők megközelítése. Ha szeretnénk fejlődni tanárként és magánemberként, akkor nekünk kell kiválasztani a habitusunknak és tanítási területünknek megfelelőt.

Fischer Sándor a Beszéd művészete című 1966-ban megjelent könyvében elsősorban a technikai fejlesztést tűzi ki célul. Negyven hétre osztja el a gyakorlatokat elsősorban a beszédszervekre a légzőgyakorlatokra, a kiejtési gyakorlatokra, a ritmusgyakorlatokra és a hangsúly, hangerőre és a hangszínre koncentrálva (Fischer Sándor, 1966). Számomra nagyon szimpatikus volt a jelölés-rendszer, amellyel a gyakorlat típusát és a sorszámát jelölte, például az L10-es a 10. légzőgyakorlatot jelöli. Ezek a gyakorlatok egyéni gyakorlásra is kiválóan alkalmasak.

Lényeges eltér Fischer Sándor beszédtechnikai fejlesztési elképzeléseitől Montágh Imre beszédnevelő technikája. Ez egyrészt azért van, mert Fischer elsősorban felnőtt tanulóknak és a beszéd művészetével foglalkozónak szánja művét, még Montágh Imre a gyerekekre gondol, bár ott a színjátszókra elsősorban. Montágh Imre ezért kitágítja a beszédtechnikai fejlesztés formáját és a teljes személyiséget fejleszti a segítségével. Sokkal több a csoportban végzett feladat és az egész test mozgását figyelembe veszi, amikor technikákat tervez. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy sokkal távolabbról indítja a beszédtechnikát. A gyakorlatokat két részre bontja. A beszédgimnasztikai és a kommunikációs gyakorlatokra. (Montágh, 2006) A beszédgimnasztika része a testhelyzet- és testmozgás megfigyelése, a légző-, a hang- a kiejtésgyakorlatok.  A kommunikációs részben tekintet és arcjáték előzi meg a kifejező hang és a kifejező beszéd gyakorlatait.

Fischer Sándor és Montágh Imre tanítási stílusában azonban találunk közös elemeket is. Mindketten előszeretettel építenek a versekre, mondókákra és a népdalokra. Hanggyakorlataik között pedig nagyon sok hasonló található.

„Mert az életnek szellemibb és bensőbb eleme a beszédnél semmi nincs” írja Bajza József az 19. század neves költője és színigazgatója. (Bajza, 1846)

A diákok számára történő versenyek megrendezése is azt szolgálja, hogy minél magasabb rangra emelkedjen a kiművelt beszéd. Ilyen például a Kazincyról elnevezett Szép Magyar Beszéd verseny, amelyet egyrészt a felsőoktatásban tanulóknak, másrészt szakközépiskolás diákoknak rendeznek meg. Ilyen az Országos Kossuth Lajos Szónokverseny is, amelyen elsősorban a jövendő tanárok vesznek részt, de nyitott minden 18-30 év közötti fiatal számára is.

Tanárként tehát felelősek vagyunk a saját helyes beszédmódunk kialakításában, hiszen mintaként szolgálunk a gyermekek számára, de ugyanolyan felelősek vagyunk a gyermekeknél tapasztalt, de még logopédusi segítséget nem igénylő beszédhibák kiküszöböléséért is.

 Irodalomjegyzék:

Bajza József (1846): Nemzetiség és nyelv. in: Válogatott cikkek és tanulmányok Letöltve: http://mek.niif.hu/07400/07491/07491.htm#27

Egressy Gábor (1867): A színészet könyvéből származó idézet in: Jancsó Miklós  Beszédnevelés  http://rmpsz.ro/uploaded/tiny/files/magiszter/2006/osz/12.pdf

Jancsó Miklós (2006): A beszédtechnika Pedagógusképzés a szórványban  in:                                                                   http://rmpsz.ro/uploaded/tiny/files/magiszter/2006/osz/12.pdf

Montágh Imre (1976): Tiszta beszéd Holnap Kiadó 1999-es kiadás 7. old.

Montágh Imre (1977): A gyermekszínjátszók kézikönyve Logopédiai kiadó Budapest 2006-os kiadás