Cím nélküli előadás a Jurányi Inkubátorházban került bemutatásra a 2016/2017-es színházi évadban. Az előadás a Mentőcsónak Egység és a STEREO Akt közös alkotása. Egy olyan interaktív színházi társasjáték, amely által a hajléktalan emberek életébe nyerünk bepillantást, játékosként próbálhatunk megélni, túlélni fél évet otthontalanul. A nézők három hajléktalan egyedülálló ember életének fonalát veszik fel, majd döntéseiken keresztül irányíthatják azt. A nézőtér három jó elkülönített részre van osztva a székek elrendezése által, így a beérkezéskor elfoglalt hely dönti el, hogy ki kivel kerül egy csoportba. A csoportok kihúzzák a neveket, amelyek eldöntik, hogy kinek a bőrébe fognak belebújni. Az előadásban két színész és egy korábban maga is hajléktalan férfi játssza az otthontalanokat. A játékvezetés feladatát egy szociális munkás látja el, aki szakértőként is segít az aktuális jelenet mélyebb társadalmi összefüggéseinek feltárásában, hol statisztikai adatokkal, hol a vonatkozó törvényi előírás ismertetésével. Már majd 20 előadás megtartására került sor, amelyből négy előadáson vettem részt. Az előadások után a résztvevőket megkértem az általam szerkesztett kérdőív kitöltésére. Szerencsére majdnem minden résztvevő kitöltötte az ívet. A válaszadók anonímitását megőrizve a kérdések mellett csak a kitöltő nemét, életkorát és iskolai végzettségét kérdeztem meg. Az előadás kérdőíveire adott válaszok összegző értékelése előtt, szeretém bemutatni ez utóbbi adatok, és az országos színházbajárási elemzések adatainak különbségét.

A nemek aránya eltért a színházak nézettségére vonatkozó országos felmérések arányaitól. Egy TÁRKI kimutatás szerint a színházba járók 40%-a férfi és 60%-a nő (Antal, 2013). A Cím nélkül előadás résztvevőinél ez az arány 25% – 75% volt.  Az életkori adatokat tekintve lényegesen több fiatal vett részt az előadáson, mint amit az országos színházbajárási hajlandóság mutat az egyes korcsoportoknál. A 2015-ös Társadalmi Tükröt (Hajdú-Kristóf, 2015) és az országos statisztikai adatokat alapul véve, az összehasonlítás a következőképpen alakul. A fiatalok (18-29) aránya országosan 24%, még az előadás esetén 55%. A tíz évvel idősebb korosztálynál megegyeznek az arányok, de ezt követően a 40 feleletti korosztály országosan 55%, míg ennél az előadásnál az idősebbek csak 23% -al képviseltetik magukat.

Az előadás résztvevői tehát elsősorban a fiatalok voltak. Majdnem kétszer több a résztvevők aránya a körükben, mint országosan. A harminc évesek esetében már közel megegyző a két adat, majd az aránypár a negyven éveseknél

már megfordul, és kevesebb mint fele annyian voltak jelen az előadáson, mint ugyanazon korosztály országos átlaga. Az ötven éveseknél kicsit javul az arány, de a hatvan feletti korosztály negatív csúcsot dönt a 4%-os részvételével, az országos 21%-hoz képest.

A legmagasabb iskolai végzettséget tekintve országosan a színházba járók 53%-a felsőfokú végzettséggel, 36%-a érettségivel, 11%-a pedig szakmunkás bizonyítvánnyal vagy nyolc általános iskolával rendelkezik.  A Cím nélkül esetében a felsőfokú végzettségűek aránya 74%, az érettségizetteé 24%, és csak 2% az érettségi nélküliek aránya.

Az előadáson az arányok szintén a felsőfokú végzettségűek túlsúlyát mutatják, de messze az országos átlagot meghaladóan. Az előadás résztvevőinek 74% rendelkezett felsőfokú végzettséggel és zömében nem csupán főiskolát, hanem egyetemet végeztek el. Gimnáziumi végzettséget a résztvevők 25%-a szerzett. Közülük is válaszadók fel végzős gimnazista, -mint kiderült az előadást követően a velük folytatott beszélgetésből- és hamarosan felsőfokú tanulmányokat folytatnak majd. Az életkori adatok szintén ezt támasztják alá, hiszen hatan 20 év alatt vannak, és az iskolai végzettséghez a “gimnazista” szót írták be. Így elmondható, hogy a résztvevők 87%-a felsőfokú végzettséggel rendelkezik, vagy hamarosan felsőfokú tanulmányokat folytat majd. A résztvevők között csupán egyetlen személynek volt szakmunkásképző bizonyítványa. Megállapítható ezért, hogy az előadás iránt elsősorban az értelmiségiek érdeklődnek. Ez egyrészt azzal  magyarázható, hogy sokan -a kérdőív válaszai alapján- maguk is segítő szakmában dolgoznak, így érzékenyebbek a nehezebb sorsú, vagy perifériára sodródott embertársaik iránt, másrészt a társadalmi felelősségvállalás, illetve annak állam részéről annak hiánya gondolkodásra, szerepvállalásra készteti azokat, akik távolabbról is rá tudnak látni a problémára, el tudnak vonaztkoztatni a konkrét helyzetektől, és egy másik dimenzióban, a saját életükön felülemelkedve látni a hajléktalanság problémáját.

 A kérdőívre adott válaszok összefoglalása:

A kérdőíveket az előadások után töltötték ki a résztvevők, és majdnem mindenki vállalta a kitöltést, annak ellenére, hogy az előadás este 10-kor ért véget. Összesen 53 résztvevő válaszait elemezhettem így.

Az első négy kérdés esetében a válaszokat egy skálán kellett elhelyezni, ahol az egyes jelentette az “egyáltalán nem/ nagyon kevés” és az ötös jelentette a “nagyon/ teljesen más” kategóriát.

 Az első kérdés arra várt választ, hogy mennyire volt számukra más ez a foglalkozás, mint egy “hagyományos” színházi előadás. A kis négyzetekbe írt számok átlagértéket 4.74 volt, amely kiemelkedően magas érték.

A szöveges válaszokból az derült ki, hogy a darabot elsősorban a “bevonódás”, “interaktivitás” miatt érezték különbözőnek a szokásos színházi előadástól, többen használták a “részese voltam”, “közvetlen jelleg”, “személyes beleszólás” kifejezést is. A legérdekesebb talán a “sorsvállalás” szó volt, amely pontosan kifejezi, hogy a résztvevők a foglalkozás alatt szinte átvették egy meghatározott ponttól a másik ember sorsát, ahonnan már ők irányíttoták azt.

Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolható a “felelősek voltunk” és a “döntést kellett hoznunk” kifejezések is, amelyek a második leggyakoribban előforduló szókapcsolatként jelentek meg. Többen írták, hogy a “döntés súlya” volt az, amely nyomasztotta őket, mert következményeit nem lehetett előre meghatározni, így kiszámíthatatlanság, bizonytalanság kísérte minden választásukat.

Kilencen gondolták úgy, hogy a másságot elsősorban az átélés lehetősége idézte elő: “Más hallani egy problémáról és más átérezni”, “sokkal direktebb”, “mélyebb nyomot hagy”, “itt valódi, éles helyzetekkel szembesültünk”, írták a résztvevők.

A csapatmunkát hatan emelték ki, mint a különleges élmény egyik alakítóját: “Ismeretlen emberekkel kellett együttműködni”, “egymásra hangolódni”, “ha másként nem ment akkor szavaztunk, ezért az egyéni véleményt is tükrözte”, “élő emberek adtak személyiséget kitalált figuráknak”. Volt olyan résztvevő is, aki szerint az előadás “informális oktatás a csapattagok között”. Ezzel a mondatával szerintem megfogalmazta az előadás egyik fontos módszerét, amely minden drámapedagógiai foglalkozást jellemez, illetve annak célját adja. A felnőttek véleménye ugyanis leginkább élményeken keresztül alakítható, amelyet a csoporthatás felerősít. Ez igaz a gyerekekre is, de a felnőtteknek sokkal merevebb gondolati hálóik és kategóriáik vannak, amely ráadásul előítéletek sokaságával párosul. Ha szeretnénk ebből kimozdítani őket, és egy témával kapcsolatban változást elérni, csak akkor lehetséges, ha valamit megtapasztalnak, megélnek abból, amit az előítéleteikben erről őríznek, amit egy kateóriába beszorítottak. A “másik oldalt” kell megélniük, azt, amelyikről nincs tapasztalati tudásuk. Ha ez bekövetkezik és a kisebbség, másság, elhagyottság, kiábrándultság, céltalanság állapotát élik át, akkor elmozdítható lesz az évtizedek alatt kialakult korábbi vélemény, álláspont ha ellentétes volt az előadás által képviselt elfogadással, vagy még jobban megerősödik, ha egyezett az előadás által sugallt empátiával. A hatást tovább erősíti, csoportban megélt élmény, a társak reakciói, amellyel gondolataikat elfogadják, vagy elutasítják. Más amikor megváltozik valakiben egy hozzáállás, de az csak gondolati síkon történik meg, és más amikor egy csoport előtt kell megfogalmazni, kimondani, és adott esetben megvédeni az álláspontot. Ilyen módon a csoporttársak akaratlanul is egymás tanítóivá válnak, és ezt nevezhetjük informális oktatásnak.

Többek szerint a darab hagyományos színházi előadástól való eltésérést idézte elő a téma aktualitása is. Az aktualitás egyik oka természetesen a hajléktalanok lakhatási problémájának téli felerősödése, a másik a 2013-óta érvényben lévő alaptörvény módosítása, amely alapján „Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást. (8. cikk (3) bek.)” Az Alaptörvény így önmagával került ellentmondásba, hiszen az állampolgárok egyik alkotmányos alapjogát, a mozgás és a lakóhely szabad megválasztását teszi lehetetlenné, de ennek kifejtése már túlmutat az előadás hatásainak elemzésén.

Ha megvizsgáljuk a nők és a férfiak válaszait, azt találjuk, hogy az interakcióra való hivatkozás sokkal magasabb arányú a férfiak körében (nők 40%, férfiak 46%). Ugyanez fokozottan igaz, az “átéreztem, beleéltem magam” kategóriára is, amelyet háromszor nagyobb arányban jelöltek meg férfiak (nők 13%-a, még a férfiak 31%-a), teljesen megdöntve azt a sokakban élő sztereotípiát, hogy a nőkre érzelmi úton könnyebb hatni. A férfiak számára éppen a színházi jelenetek és a részvétel tették lehetővé, hogy mélyebben megértsenek és átérezzenek egy problémát. Érdekes volt, hogy csoporthatást egyetlen férfi sem jelölte meg a másság okaként, holott éppen logikai úton kellett megtapasztalniuk, hogy hogyan változik valakinek a véleménye a csoporttagok érveinek hatására, és hogyan lesz a viták során csoportdöntés.

 A második kérdés az érintettségre kérdezett rá. A 4,47 itt is nagyon magas átlagérték.

 A többség nem tudott vagy szeretett volna egyetlen indokot megjelölni, amely miatt az előadás megérintette, mert a darab teljes szellemisége, “komorsága”, “kilátástalansága” rányomta a bélyegét a nézőkre, “nagyon megterhelő volt lelkileg“ írják,  hogy “vannak emberek, akiknek ez a mindennapjuk” , “teljes mértékben hiteles volt”, “a legmegdöbbentőbb az volt, hogy egyre lejjebb süllyedünk” “hiába akarunk a legjobbat a válaszott szereplőnknek”.  Az is meghatározó volt, hogy a saját döntéseik következménye volt az életesélyek csökkenése és a rohamos öregedés. Felelősek voltak a szereplőjük sorsáért és egyre inkább látták a helyzete kilátástalanságát. A harmadik legerősebb “érintése” a Józsefet játszó Balog Gyulának volt, aki korábban maga is hajléktalan emberként élt. Ennek több oka is lehetett. Az egyik feltétlenül az autentikusság, a másik a színészi képesség annak a sztereotípiának a lebontásával, hogy egy hajléktalan már nem képes eljátszani egy szerepet. A méltánytalanságok volt negyedik leggyakoribb indok. Kiemelték Zsófi esetét, amikor nem fizették ki a járandóságát, és Ferenc szituációja, amikor kilakoltatták a lakásból. Az egyik válaszadó azt írta, hogy az előadás vége érintette meg leginkább, amikor arra kérték a résztvevőket, hogy “tekintsék a hajléktalanokat embernek”. Három válaszadó számára a legerősebb érzelmi hatást a játszótéri szülők levele jelentette. A jelenet egy önkormányzatnak írt valós levél alapján született, de először többen azt gondolták róla, hogy kitalált történet, mert gyakorlatilag minden előítéletet tartalmazott, amellyel az utca embere rendelkezhet egy hajléktalanról.

Ha megnézzük a válaszok nemek szerinti megoszlását a fő eltérést abban találjuk, hogy amíg a féfiak mindegyike megjelöltek egy jelenetet, a nőknek csupán a 60% emelt ki egy részletet, ők inkább a darab egésze miatt érezték magukat megérintve. Érdekes volt, hogy a férfiak számára meghatározóbbak voltak a Zsófi életéhez kapcsolódó történések, mint a nők számára. A szülők levele elsősorban a nőket érintette meg, a döntések következményeivel való szembesülés pedig a férfiakat.

A harmadik kérdés arra várt választ, hogy milyen volt az előadás által felkínált részvételi lehetőség. Itt az átlagérték 2,58 volt, amely azt jelenti, hogy a legtöbb résztvevő számára elmarad a bevonódás mértéke attól, amelyet várt vagy elfogadott volna. 27 személynek volt éppen megfelelő a mértéke, 11-en voltak azok, akik nagyobb részvételre vágytak a döntések területén.

 

Sokan szerettek volna “részletesebb döntéseket hozni”, vagy úgy vélték “több idő” és “több opció kellett volna a döntésekhez”.  Néhány résztvevő úgy vélte, hogy sok “jelenet független volt a döntéseiktől”. Öten jelezték, hogy majd minden jelenetnél kevés volt a részvétel lehetősége. Az egyik résztvevő azt írta, “direkt megszólításra, szerepbe lépésre nem került sor. Sokkal integrálhatóbb vagyok.” Voltak, akik a meseírásnál érezték úgy, hogy először felkínálták számukra a mondatonkénti mesélés lehetőségét, azután “mégsem lett belőle semmi”, mert a színészek maguknak tartották meg a mondatszövéseket.

A nemek közötti megoszlást vizsgálva a férfiak közel fele számára még megfelelő volt a bevonódás, de a másik fele sokkal több részvételi lehetőséget szeretett volna, és több  végiggondolható döntési alternatívát.

A nők inkább elfogadták a felkínált részvételi szintet, akik mégsem, azok a mesélésnél szerettek volna bevonódni, illetve sokan írtak a “mindenben kevés volt” kifejezéssel analog mondatokat.

A negyedik kérdés volt talán a kérdőív legfontosabb kérdése, hiszen az iránt érdeklődött, hogy milyen mértékben változott a résztvevők gondolkodása a hajléktalanságról.

 

 19 személynek egyáltalán nem változott a véleménye, vagy csak kis mértékben, 11-nek közepes mértékben, 10-nek erősen változott, 13 személynek szignifikánsan változott. Ez utóbbi három adat rendkívül meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy javarészt a téma iránt érzékeny, értelmiségi nézők voltak, kialakult gondolati hálókkal, sémákkal.

Nézzük először azokat, akik azt írták, hogy nem változott, vagy csak kis mértékben (tehát 1-est, 2-est jelöltek be). A válaszokból kiderül, hogy sokan voltak közöttük, akik munkájuk révén ismerik ezt a világot: “hajléktalan emberek méltóságáért küzdő csoport aktivistája vagyok”, vagy “eddig is átéreztem a sorsukat”, “eddig is próbáltam szeretettel fordulni feléjük”, “tulajdonképpen nem változott, inkább megerősített” válaszokat adtak.

Akik azt jelölték be, hogy közepesen változott, azok azt mondták, “jobban át lehet látni, de kényes kérdéseket nem feszegetett annyira”, “globális rálátást adott, hol vannak kiemelkedőbb problémák”. Volt olyan is, aki korábban is részt vett már interakcióra épülő előadásban: “A szociopoliban is részt vettem, illetve installációt készítettem a hajléktalanságról” írták. Náluk a változás abban volt, hogy az “alapfogalmaik egészültek ki, tisztázódtak.” Volt olyan résztvevő, aki egyszerűen kijelentette, hogy  “jó volt megtudni, hogy mi az, amivel ténylegesen segíthetek”.

A 4-es, tehát erős változást érző válaszadóknak egyrészt a hajléktalanokkal szembeni hozzáállás változott:

-“Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz az életük, sokkal empatikusabb leszek velük”,

-“Már szeretnék többet tenni értük”,

-“Sokkal jobban átéreztem a helyzetük nehézségét.”

-“Segített az emberibb oldal meglátásában”

– “Sokkal inkább a szívügyemnek érzem, bár eddig sem volt közömbös a téma.”

Másrészt elgondolkodtak a társadalmi megítélésen:

-“ Eddig is felháborított az állam tehetetlensége, de most még inkább döhösnek érzem magam miatta. Nem is tudtam, hogy az alkotmányba is bekerült ez a kérdés.

– “Több remény van mint hittem, és több segítség szociális oldalról”

Az egyik válaszadó elindult a helyzetük megismerésének útján:

–  “Eddig a könyvnek csak a borítóját láttam, most olvastam is, de a vége még messze van.”

 Ötös, tehát nagyon erős változást 13-an észleltek. Itt is el lehet különíteni az emberi oldalt, amely sokszor személyes cselekvésekre ösztönözte a résztvevőket, és a társadalmi viszonyokra való reagálás megváltozását.

Az érzékenység változását, és a személyes cselekvés igényének kialakulását a következő válaszoknál lehetett érzékelni:

• “Képesek leszek nyitottabban állni a jelenséghez.”
• “Megpróbálok nyitottabb és segítőkészebb lenni velük. Eddig úgy gondoltam, hogy biztos maga miatt jutott ilyen helyzetbe.”
• “Sokkal jobban fogok figyelni rájuk, ha merek, szóba is állok velük. “
• “Motivál, hogy személyes kapcsolatba lépjek a hajléktalanokkal”
• “Eddig sem voltam indifferens, de nagyon más valakinek az életébe belebújni és úgy dönteni.”

A személyes segítség és a társadalmi viszonyokra való reagálás megváltozásának válaszai:

• “ A nagy tömegtől kialakul a közöny, igyekezni fogok a környezetben is kiállni az ellenséges hangokkal szemben”
• “Sokkal jobban oda fogok figyelni. Azt sem tudtam, hogy lehet célzottan adományozni, így sokkal megfoghatóbb.”
• “Sok tekintetben megismertem közelről a napi nehézségeiket, akadályaikat, a társadalom elfordulását.”
• A “Hogyan tudnék segíteni?” kérdésben változott a véleményem.
• “Azon gondolkozom, hogyan lehet megszüntetni a hajléktalanságot. A fordulatok döbbentettek rá, hogy milyen fontos a szerencse.”

A hármas, négyes és az ötös szinten jelölt változások azok, amelyek bizonyítják egy társadalmi problémával foglalkozó interaktív darab szükségességét. Természetesen relatív sávtartományokkal dolgoztunk, és mint minden Osgood féle attitűdmérési skála, ez is a személy megítélésétől és önismeret képességétől függ, de nagyon fontos, hogy a résztvevők 64%-nak változott meg a véleménye az önbevallás alapján, annak ellenére, hogy olyan emberek jöttek el, akik egyébként is érzékenyek voltak a problémára.

A nemek arányait nézve a változás mértéke szerint, azt tapasztaljuk, hogy az erős változást jelentő kategóriákban (3-5), a nők 63%-a van, a férfiak 69% került. Elmondhatjuk, hogy a nők és a férfiak majdnem ugyanolyan erősen élték meg a változásokat az előadás hatására.  Ha csupán az erős változást nézzük (4-5), akkor a nőknél 45%-ot, még a férfiaknál 38% látunk.

Az ötödik kérdés két alkérdést tartalmazott. Az egyik, hogy milyen kitörési lehetőségei vannak egy hajléktalannak, a másik, hogy kinek van felelőssége a sorsuk alakításában. A kitörési lehetőségek között szerepelt a “munka”, a “tanulás”, “a tájékozódás”, “a lakhatás biztosítása”, “az egészség megőrzése”, “a kitartás képessége”. A másik alkérdés arra vonatkozott, hogy kinek van felelőssége a sorsuk alakításában.

A diagrammról látható, hogy a legnagyobb felelőssége a válaszadók szerint az államnak van, hiszen a kezében van a lakhatási feltételek biztosítása, a szociális háló kialakításának képessége, és fiskális politikája révén a munkavállalási lehetőségek bővítésére is tud hatni. Mivel a hajléktalanok nagyobb arányban kerülnek ki az iskolázattlanabb rétegekből, ezért tanulásszervezésben, a leszakadó rétegek integrációjában is nagyobb az állam felelőssége. A hajléktalanok 40%-ának legfeljebb nyolc osztályos általános iskolai végzettsége van, és egy másik 40%-uk rendelkezik valamilyen szakiskolai, szakmunkás iskolai végzettséggel (Győri-Vida, 2013). Elenyésző tehát azoknak a száma, akik érettségivel vagy diplomával kerülnek utcára. A “szociális hálón” azonban mind többen esnek ki. Növekedett a fiatalok körében az iskolázatlanok száma, a tankötelezettség életkorának leszállítása miatt. Ez növeli a fiatalok hajléktalanná válásának esélyeit is.

Az állam felelőssége a válaszadók 31%-a szerint kizárólagos, 41% szerint közös a civil szervezetekével, 12% szerint az államnak a hajléktalanokkal együtt van felelőssége a lakhatási problémák megoldásában. Mindhárom esetben az állam elsődleges szerepe került hangsúlyozásra, az utolsó két esetben kiegészítve a társadalom különböző rétegeinek felelősségével. A civil szervezetek és a magánszemélyek társadalmi felelősséget tekintve “aki megengedheti magának, az adjon” elvétől egészen a “mivel az állam nem hajlik a segítségnyújtásra, a társadalomnak kell kikövetelnie tőle” felhívásáig szerepeltek vélemények. Meglepően kevesen tartották a hajléktalanokat magukat felelősnek a sorsukért. Csupán a válaszadók 6% -a volt, akik szerint a hajléktalan önmaga az okozója a “félresiklott életének”, és 11% mondta azt, hogy az állam és a hajléktalan közös felelőssége a lakásprobléma megoldása.

A hatodik kérdés arra kereste a választ, hogy a válaszadó számára mi volt az előadás valódi tartalma, miről “szólt”, milyen “hívószavakat” idézett fel benne. A válaszok kulcsszavai láthatók a következő gondolatfelhőben:

 

 A hetedik kérdés arra várt választ, hogy voltak-e olyan új nézőpontok, vélemények, információk, érzések a darabban, amelyek eddig nem gondolt a hajléktalanság kapcsán.

 

 A diagrammból látható, hogy elsősorban a hajléktalansággal kapcsolatos új információk voltak meghatározóak:  “Nem tudtam a fapados szállásokról”, “hogy milyen messze vannak egymástól létfontosságú helyek”, “a párkapcsolati dolgok megleptek”. Sokan döbbentek le a kilátástalanság mértékét megtapasztalva: “Nem gondoltam, hogy ennyire zárt kör, és szinte lehetetlen kijutni belőle.” A pénz minimális mennyisége, amely az élethez kell.” Voltak akik az állami szerepvállalás elutasításán ütköztek meg: “az intézményi tehetetlenség teljesen ledöbbentett”, “rájöttem, hogy a szociális rendszer segítő szerepe nem jelenik meg, több múlik a szerencsén“, “a törvényi rendelkezés embertelen.” Ezek a mondatok összecsengenek azzal az előadáson elhangzott hasonlattal, amelyet a Magyarország hajléktalanellátó rendszerére vonatkozott:  “olyan, mintha lenne egy város, melyet minden évben kiszámíthatóan elönt az áríz, de gátépítés helyett csak mentőmellényeket osztanának az ott lakóknak”.

Látszik, hogy nagyon messze vagyunk az Alaptörvényében (XII. cikk) felvállalt célkitűzéstől:  “(1) Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa. (2) Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani. “

Néhány résztvevőt a csapattársak reakciói döbbentettek meg: “Nem gondoltam volna, hogy ilyen irracionális döntések születnek a csapatomban.” “Más emberek hozzáállásán lepődtem meg leginkább.” Ezen vélemények tükrében látszik, hogy nem véletlenül jelölték meg a válaszadók, a szokásos előadástól való eltérés egyik okaként a csoporttagokkal való kompromisszum keresésének szükségességét az első kérdésnél, és oka volt annak is, hogy a kilencedik kérdésnél majd kiderül, hogy a résztvevők fele nem értett egyet a csoportja által hozott döntéssel.

A nyolcadik kérdésnél arra kellett válaszolniuk a résztvevőknek, hogy ha ők lennének az előadás rendezői, a hajléktalanság milyen aspektusát szerepeltetnék az előadásban.

 

A válaszadók 79%-a javasolt valamilyen új megközelítési módot az előadás számára. Ez azt jelenti, hogy a résztvevőkben folyamatosan kérdések fogalmazódtak meg a darab során, és amelyekre nem kapott választ, vagy úgy érezte hogy nagyobb hangsúlyt kellett volna kapnia, azt most megosztotta a kérdőíven. Legtöbben a hajléktalan gyermekek, és nők helyzetét emelték volna be a darabba. Olyan “hétköznapi szituációkat” szerettek volna átélni, amelyben egy “család gyerekkel” vagy egy “fiatalkorú” jelenik meg” hajléktalanként. Megmutatnák a “nők kiszolgáltatottságát”, a “gyermekszegénységet” és az “állami gondozásba helyezést” a hajléktalanság miatt. Az alkotók számára ez azt jelenti, hogy bármelyik altéma önálló darabalkotási lehetőséget kínál, és kimeríthetetlen játéklehetőséggel rendelkezik.  A második leggyakoribb volt az öteletek sorában a hajléktalanok egymás közötti kapcsolatának megmutatása. A “konfliktusok” megjelenítése, “egymás segítése” és annak “ellentettje”. Többen fontosnak tartották a “családdal való kapcsolatuk“ bemutatását, a gyermekeikkel, szüleikkel való találkozás formáit. “Lehetett volna árnyaltabban megmutatni az érzelmi életüket”, írja az egyik résztvevő. Elgondolkodtam azon, hogy ezt mennyire engedte volna meg a darab társasjáték jellege, és ebből következően a nézők bevonása, de talán Ferenc kilakoltatásánál, vagy Zsófi meseterápiájánál erre is lehetőség volt, azt nem tudom, hogy több erőteljes érzelmi történés beemelésére mennyire lett volna lehetőség. A társadalmi reakciók és előítéletek megjelenítésére vonatkozott a sorban a harmadik legtöbb javaslat. Az egyik résztvevő egy “átlagos járókelő viszonyulását” mutatta volna meg, azzal a céllal, hogy “tükröt tartson a nézők elé”, másvalaki a “társadalmi megvetettségről, a kéregetés gyakori elutasításáról” illesztett volna be jeleneteket. Olyan is volt, aki az “erőszakról” beszélt volna, amely a “többségi társadalom részéről” jelentkezik, a “koldusmaffia” pedig három résztvevő javaslatában jelent meg, amely ellen a társadalom “nem tud tenni”. Fontos téma lett volna a nézők számára az alkoholizmus, a drogok használata, illetve az addikció kialakulása.

Az előadás során egy érdekes statisztikai adat került bemutatásra, amely szerint a hajléktalanok között arányaiban többen vannak azok, akik absztinensek az alkoholt tekintve, tehát egyáltalán nem isznak semmilyen szeszes italt. Vélhetően azért mondanak tudatosan nemet az alkoholra, mert a társaik vagy a családjukban körében látnak olyanokat, akiknek az alkohol miatt vált irányíthatatlanná az életük, ezért úgy gondolják nagyon nehéz megtalálni a mértéket a fogyasztásában. Viszont “a különbözõ hajléktalan populációkban 3-5-ször gyakoribb az alkoholizmus, mint a magyar átlag férfi népeségben” (Molnár – Bognár, 2007). Ez a felmérés többek között az ivási szokásokat, a függőség mértékét, az alkohol miatti feladatmulasztások formáit és a családi kapcsolatok felbomlását vizsgálta és a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeinek (BMSZKI) munkatársai készítették.  Egy hölgy, aki a érdőívben jelezte, hogy maga is hajléktalan szerette volna ha bemutatják, hogy hogyan teszi tönkre, és “húzza le” a hajléktalan párost, ha az egyikük alkoholista.

A hajléktalanná válás körülményeinek bemutatásával is többen kiegészítették volna az előadást. Az előadás elején mindhárom karakter élettörténetét elmesélték a szerepet játszó színészek, ezért feltételezem, hogy inkább jeleneteket szerettek volna kapni a nézők az előidéző okokról, vagy átfogó ismertetést. Voltak olyan válaszadók is, akik a szállón lévő életkörülményeket mutatták volna be jobban, hogy “végre megértsék az emberek, hogy miért nem mennek be” a hajléktalanok.

A gyakorlati javaslatok között szerepelt, hogy mindhárom szereplőt játssza olyan ember, aki korábban maga is hajléktalan volt. Nem tudom, hogy gondolkodtak- e ezen a lehetőségen az alkotók, de biztosan nehéz lett volna olyan energikus, és jó előadói készséggel és színészi képességgel rendelkező hajléktalant találni, mint Balog Gyula. Egy másik javaslat arra vonatkozott, hogy legyen elérhető on-line is az előadás, vagy színházi keretek között, több néző befogadására alkalmas térben játsszák egyszerre a darabot. Ez utóbbi a közvetlen részvétel lehetőségét nehezítené meg, de az on-line változatot talán egy “internetes játék formájában” lehetne megvalósítani, amely szavazatszámlálóval rendelkezik és fórummal az érvek cseréjére, miközben felvett epizódok lejátszásra kerülnek a csoport döntésének megfelelően. Korunkban ez valós igényként jelentkezik, függetlenül attól, hogy elveszi a színházi élmény közvetlenségét.

A nők és a férfiak közel azonos arányban tettek javaslatokat (a nők 75%-a, a férfiak 69%-a). A javaslatok közül a hajléktalanok konfliktusaira vonatkozó jelenetkérések mindkét nemnél előfordultak, még a hajléktalan családok helyzetének bemutatását, valamint az alakoholizmussal összefüggő problémák érzékeltetését inkább a nők vetették fel. A társadalmi reakciókat és a társadalmi konfliktusokat pedig a férfiak javasolták inkább.

 A kilencedik kérdés a csoportdöntésekhez való viszonyra kérdezett rá. A válaszadók picivel több mint fele (53%) értett egyet a csoport döntésével, akik nem (47%), azok jellemzően a következő szituációkban döntöttek volna másként:

-“ a fapadot választottam volna a szálló helyett”,

– “ nem adtunk kölcsön az egyik csoportnak, pedig segíthettünk volna”,

-“elsősorban munkát kellett volna vállalni”,

-“inkább a becsületesség mellé álltam volna”,

-“erkölcsi témákban”

-“túl keveset dolgoztunk, nem mindig voltunk korrektek”

– “sokszor döntött a csoport erkölcsi szempontból, az utcán ez túl nagy luxus, ott a túlélés a tét”

-“kamattal adnám a pénzt”

– “a takarítás feketepénzt el kellett volna fogadni a büszkeség helyett”.

A válaszok többször is megjelentek mind pro és kontra érvekként. Egy résztvevő megjegyezte, hogy maga a döntési folyamat nem tetszett neki, mert “nem volt elég idő a megbeszélésre” és a “meggyőzésre”.

 A tizedik kérdésnél arra kerestem a választ, hogy volt-e olyan rész, amely személyes emléket hívott elő a résztvevőkből. Magára az emlékre nem kérdeztem rá, de volt olyan, aki megosztotta magát az emléket is, sőt olyan is, aki csak azt.

Akik a “hívó jelenetet” is megadták, azoknál a következő epizódok fordultak elő: Feri a szállón, Zsófi fotózása, a játszóteres szülők levele az önkormányzathoz és a Fedél Nélkül újság árusítása. Ezen jelenetek mindegyikét hárman-hárman jelölték be. Ketten írták be Ferinek a volt anyósával való találkozását.

Sokan nem kötötték az emlékképet az előadás egy meghatározott részéhez, sőt nem is emlékek, inkább odafordulási formák, attitűdök jelentek meg a válaszokban. Például a saját kapcsolatuk jutott eszükbe a hajléktalanokkal, hogy ”mennyire fontos a szemkontaktus, miközben beszélgetünk velük”, hogy “édesanyám a példaképem, aki rendszeresen beszélget, segít egy férfinak”, “korábban javító nevelő intézetben önkénteskedtem, ott voltak hasonló dolgok”, “fontos, hogy emberként kezeljük a hajléktalanokat”. Az emlékek felidézése a nőknél volt erősebb, 54%-uk jelölt meg emléket, még a férfiaknál ez az arány csak 23% volt.

A kérdőív adott válaszok alapján elmondható, hogy az előadás értékét elsősorban a saját gondolatok ébredése, az attitűd megváltozása, és a hajléktalan emberek életének árnyaltabb megismerésén keresztül a hozzájuk való viszonyulás átalakulása adja. Olyan csoportmunkában megvalósult, és ezáltal a közösség előtt megerősített hatásról van szó, amely élményszerű tapasztalatot jelent, és mint ilyen nagyon erősen hat a korábbi gondolkodásra. Képes a sémákat átalakítani, az előítéletet megszüntetni és elindít egy árnyaltabb gondolkodást biztosító úton. Az adománygyűjtés fizikai szintjétől, a hajléktalanokkal való kommunikáción keresztül, a hajléktalanság megszüntetésének társadalmi felelősség-vállalásáig. Igaza van az egyik résztvevőnek abban, hogy nagyon sok emberhez kellene eljuttatni az előadást, és egy másik nézőnek is abban, hogy nem csupán “vájtfülűeknek kellene megnézni”, hanem éppen azoknak, akik kevésbé érzékenyek még a téma iránt.

Hivatkozások:

Antal Edit (2012): A színház mindenkié? –Tárki Kutatóintézet

 http://www.tarki.hu/hu/news/2013/kitekint/20130410_szinhaz.html Letöltve: 2017 június 8.

 

Hajdú Gábor, Kristóf Luca (2015): Társadalmi Tükör 2015 – Jelentés a magyar társadalom munkaerő-piaci és társas integráltságáról    Letöltve: 2017 június 15.

in: http://szociologia.tk.mta.hu/uploads/files/2015/tarstukor_online.pdf

 

Győri Péter, Vida Judit (2013): Változó és Változatlan arcú hajléktalanság  – Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei  honlapján Letöltve: 2017 július 5. http://www.bmszki.hu/sites/default/files/field/uploads/valtozo_es_valtozatlan_otthontalanul_9.pdf

 Molnár Gábor és Bognár Ferencné (2007) : A hajléktalanok alkoholizmusa   in: Addictus- A BMSZKI addiktológiai hálózatának online műhelye  Letöltve: 2017. július 10.

http://addictus.blog.hu/2007/05/31/molnar_bognar_a_hajlektalanok_alkoholizm