Az Első Kézből a Hajléktalanságról (EKH) program keretében a Fedél Nélkül (FN) című újság hajléktalan munkatársai tartanak rendhagyó osztályfőnöki órát középiskolás diákoknak.  Az újság a Menhely Alapítvány kiadásában működik.

Az érzékenyítő program ötletgazdája Balog Gyula. A program valójában egy élménybeszámolóból indult ki. Balog Gyula 2015-ben a Fedél Nélkül újság terjesztése mellett novelláit is közreadta a vásárlóinak, amikor egy középiskolai tanár megkérte, hogy meséljen osztályának a saját életéről. Ma már a 350. előadáson is túl van előadótársaival. Egy-egy középiskolába általában hárman látogatnak el.  Törekednek rá, hogy az egyikük mindig hölgy legyen. Ennek a tudatosságnak az az oka, hogy az emberek többsége nem igazán szembesül azzal, hogy egy nő éppen úgy hajléktalanná válhat, mint egy férfi, de a nehézségei sokszorosai egy férfiénak. A foglalkozásokon az egyikük mindig a moderátor, akinek a felvezető beszélgetés lebonyolítása a feladata és az egész program kézbentartása. A bevezető rész után következnek az élettörténetek, majd a játék, amelyben szerepcsere történik. A diákok játsszák a hajléktalanokat, és a hajléktalanok azokat az embereket, amellyel egy-egy jellemző élethelyzetben szembe kerülnek (parkőr, rendőr, jegyellenőr, röntgenorvos stb.)

A Kempelen Farkas Gimnáziumban 2017 márciusában került sor egy foglalkozás megtartására, míg a Szent István Szakgimnáziumban áprilisban volt két érzékenyítő foglakozás. A Kemplen Farkas Gimnázium több éve előkelő helyet foglal el a budapesti középiskolák rangsorában, a Szent István Szakgimnázium is színvonalas, és erős szakgimnáziumnak számít az országos kompetenciamérések alapján, de nincs benne az első ötven középiskola listájában. A Kempelen Farkas Gimnáziumban kilencedikes tanulók vettek részt a foglalkozáson, míg a Szent István Gimnáziumban elsősorban tizedikesek tanulók, de voltak kilencedikes és tizenegyedikes diákok is.  A gimnáziumba elsősorban értelmiségi, felső középosztálybeli szülők gyermekei járnak, erős támogató családi hátteret jelentve a fiataloknak. A szakgimnázium pedig – az ott tanító pedagógusokat kérdezve- a gyermekek többsége rendezett családi körülmények között élő középosztálybeli és alsó középosztálybeli családból származik, de vannak olyan tanulók is, akik szociálisan rászorulónak minősülnek. Sok tanuló vidékről érkezik, és az iskola kollégiumában él.

A gimnáziumokba két férfi és egy hölgy előadó látogatott el mindhárom előadás esetében. A Kempelen Farkas Gimnáziumban a bevezető beszélgetés nagyon tanulságos volt, előrevetítette a foglalkozás szükségességét, és erős érzékenyítő hatását. A hajléktalanok olyan gyerekek közé érkeztek, akik csak elvétve látnak hajléktalant, és ha látnak is, még soha nem beszéltek velük. Ennek egyrészt az az oka, hogy a tanulók nem a belvárosból járnak az iskolába, hanem a külvárosi családi házas övezetből. Autó hozza be, majd viszi a legtöbbjüket haza, így elkerülik a szegényebb sorsú embereket. A másik ok abban keresendő, hogy szociálisan is védettek az élménytől. Amikor a foglalkozás vezetője megkérdezte, hogy kinek munkanélküli bármelyik szülője, nem volt senki, aki feltette volna a kezét. Annak a tudatosítására, hogy milyen védett környezetben élnek ők a foglalkozásvezető rákérdezett, hogy mit gondolnak arról, hogy valamelyik szabolcsi kicsi faluban, vajon mennyi esélye van egy hasonló korú gyermeknek a tanulásra, és milyen eséllyel munkanélküliek vagy hajléktalanok a szülei. Persze a kérdés költői volt, de talán érzékeltette a fiatalokkal, hogy most valami egészen másról fognak hallani mint az otthoni családi történetek. Valóban így is történt, mert a több mint 40 percen át tartó élettörténeteket döbbent csendben hallgatták. A csengő “ha én szél lehetnék” dallama majdnem szürreálisan és udvariatlanul törte meg ezt a feszült figyelmet. Nem illett oda.

A Szent István Gimnázium beszélgető körét szintén jellemezte először egyfajta feszélyezettség, de sokkal többen jelentkeztek a feltett kérdések megválaszolására, és könnyebben oldódott a hangulat. A diákok közül többen beszélgettek már hajléktalanokkal, és az ismerettségi körükbe is tartoznak fedél nélküli emberek, sőt a kérdőívekre adott válaszokból kiderül, hogy van olyan tanuló, akinek a rokoni, családi körében is található hajléktalan. Az élettörténetek azonban ettől függetlenül itt is meghatották, sőt sokkolták a gyerekeket. Ez egyrészt az életkorukkal magyarázható, másrészt a többség számára ismeretlen életforma nehézségeinek megismerésével, de az igazi oka az egyik élettörténet megrázó erejéből származik. A hajléktalan előadó hölgy ugyanis arról mesélt, hogy tolószékbe kényszerült egy baleset miatt, majd önerejéből lábra állt, és ma már egy bot segítséggel lépcsőzni is tud, menni pedig majdnem olyan jól mint bármelyikünk. Ő volt az, aki a gyermeke elvesztéséről is mesélt, melynek után a férje menthetetlen alkoholista lett. Egy ilyen eset természetes módon megdöbbenti az embert, sírhatnékja támad, és elgondolkodik azon, hogy milyen szerencsés sorsa van.

Az élettörténeteket minden foglalkozáson játék követi. Ennek van egyfajta felszabadító hatása a valóság sokkoló ereje után, és jól esik átlépni a képzelet világába. A tanulók léphetnek itt a hajléktalanok helyébe, miközben egy társasjáték mezői kerülnek fehér számozott lapok formájában a padlóra. A Kempelen Farkas Gimnáziumban a tanulók gyorsan jelentkeztek játékra, így a csapatok kialakítása csak náhány másodpercet igényelt. A Szent István Gimnázium diákjait fél percig is kellett hívni, de aktívabban vettek részt utána. A csapatok kockadobásokkal mozgatták a lapokon az üdítős üvegekből bábuvá avanzsált figurájukat. A dobásoknak megfelelően kerültek egy adott szituációba. A gyerekek játszották a hajléktalan embereket, a hajléktalan előadók pedig a tüdőszűrő munkatársait, a megbotránkozó járókelőket, a szálló szociális munkásait és bárkit, akivel kapcsolatba kerülnek az utcán vagy a szállón. A gimnázium esetében csak 15 perc volt a játék a szakgimnáziumnál 30 perc.

 A kérdőívre adott válaszok összefoglalása:

A Kempelen Farkas Gimnáziumban egy foglalkozás, a Szent István Szakgimnáziumban pedig a két foglalkozás megtartására került sor. Az első iskolában 31 gyermek volt jelen, a másodikban 60 tanuló. A kérdőívet 24-en, illetve 47-en töltötték ki. A Kempelen Farkas Gimnáziumban másnap adtak válaszokat a kérdésekre, amelynek az volt az előnye, hogy nyugodtabb körülmények között, rohanás nélkül tették ezt, a Szent István Szakgimnáziumban a foglalkozás után közvetlenül került sor a kitöltésére, amely abból a szempontból volt kedvező, hogy az előadás élményére azonnal reflektálhattak a diákok, hátrányként jelentkezett viszont, hogy a gyerekek számára ebédszünet kezdődött volna, és a másfél órás foglalkozás után éhesen álltak neki az ívek kitöltésének. Néhányan el is hagyták a termet, mert nem lett volna idejük másként ebédelni.

Az első négy kérdésre esetében a válaszokat egy skálán kellett elhelyezni, ahol az egyes jelentette az “egyáltalán nem/ nagyon kevés” és az ötös jelentette a “nagyon/ teljesen más” kategóriát.

Az első kérdés arra várt választ, hogy mennyire volt számukra más ez a foglalkozás, mint egy “hagyományos” ismertető előadás. A kis négyzetekbe írt számok átlagértéket 4.00 volt a gimnáziumba járó diákoknál, és 4,45 volt a szakgimnázium diákjainál. Mindkét csoport különlegesnek érezte a foglalkozást, bár a szakgimnázium tanulóinál ez az érték magasabb volt. A szöveges válaszokból az is kiderült, hogy elsősorban a hajléktalanok személyes jelenléte volt számukra meghatározó. Autentikusnak, saját tapasztalatra építőnek gondolták az információkat. Értékelték, hogy nem statisztikai adatokat mutattak, hanem személyes példákat hoztak.  A gimnazisták inkább használták azt a kifejezést, hogy a hajléktalanok “személyesen érintettek voltak”, még a szakgimnazisták azt írták “intuitív volt”, “át lehetett érezni” “ledöbbentő sorsok”.

Volt egy gimnáziumi diák, aki elmondta, hogy az eddigi előadásokat jól öltözött emberek tartották, de ez azért volt jobb, mert “hajléktalanokat is hoztak”. Utólag egy megbeszélésen gondolkodtunk arról az előadókkal, hogy miért mondhatta ezt a gyermek. Talán a foglalkozás vezetőjét nem gondolta hajléktalannak, mert túlságosan műveltnek tűnt a hajléktalansághoz, és ő volt talán a gyermek szemében, aki a “hajléktalanokat hozta.”

Elgondolkodtató, hogy mi lehet az oka a 0,45-ös értékkülönbségnek a két intézmény tanulóinak válaszai között. Az eltérő társadalmi közeg, amelyből a két iskola tanulói jönnek inkább ellenkező irányba befolyásolná az eredményt, hiszen a belvárosi iskola diákjai számára a mindennapok része, hogy hajléktalanokat látnak, és többen beszélnek is velük, a külvárosi gimnáziumban tanulók pedig szinte soha nem találkoznak nincstelen emberekkel. A gyerekek érzékenysége és érintettség érzése ennek ellenére magasabb volt.

Olyan okokat kell ezért keresnünk, amely inkább a foglalkozáshoz kapcsolódik. Az egyik ok lehet, hogy a szakgimnáziumban foglalkozást tartó hölgy élettörténete sokkal megrázóbb volt, mint azé a hölgyé, aki gimnáziumban mesélt. Ez természetesen a véletlen műve, és befolyásolhatatlan, de az természetes, hogy tolókocsiból felállva újra járni, vagy a saját gyermekét elveszteni olyan életepizód, amellyel szemben az ember nem maradhat közömbös.

A másik oka az érintettségben mért eltérésnek az lehetett, hogy a gimnáziumban több interaktív, közös gondolkodást igényelő órával találkoznak a gyerekek, mint a szakgimnáziumban, így számukra ez kevesebb újdonsággal bírt. Ezt a feltevést erősíti a hagyományostól való eltérés másik okaként megjelölt interaktív forma, és a szerepbe lépés lehetősége, amely arányait tekintve a Kempelenes diákok hatoda jelölet meg a ‘másság’ okaként, még a Szent Istvánosoknak pedig több mint harmada. Náluk használták az “érdekes” kifejezést is többen, a válaszadók 13%.

Az interaktív forma a foglalkozás során, a beszélgetésen túl, elsősorban a játékban jelent meg, amely így kiemelkedően fontos volt a szakgimnazisták számára, majdnem azonos súlya volt az élettörténetekkel.

A második kérdés az érintettségre kérdezett rá.  A kempelenes átlagérték 4,08 volt, míg a Szent Istvános 4,38.  Az érték a kempelenesek esetében nagy szórás mellett alakult ki. A többség 5-ös értéket írt be, néhányan jelöltek 4-es szintet, és volt három válaszadó, aki a 2-es értéket tüntette fel. Nélkülük számítva az átlag 4,38 lett volna. Azért indokolt megnézni a válaszaik nélküli átlagszámot is, mert semelyik kérdésre nem írtak kiegészítő mondatokat, így a lapjukon csak néhány szám jelent meg a kis kockákban. Igy már pontosan megegyezik a Szent Istvánosok átlagértékével. Az istvánosoknál a szórás is kisebb. Csak egy tanuló számára volt 2-es az érintettségi érték, de ha megnézzük az indoklást is, akkor látjuk, hogy miért nem érintette meg az előadás: “hajléktalan ismerőseim vannak, és sokat tudtam a dologról”.  Bármelyik átlagszámot tekintjük is, az értékek erős érintettséget mutatnak. Az indoklásokból kiderül, hogy egyértelműen az élettörténetek voltak azok, amelyek meghatározó erővel bírtak mindkét iskolában. Ezt a szöveges választ adók 75%-a jelölte meg okként. A másik kevésbé jellemző ok, annak a sokkoló ereje volt, hogy milyen gyorsan lehet valakiből hajléktalan, milyen gyorsan elvesztheti a lába alól a talajt.

A “hajléktalanok egymásnak vannak”, írta az egyik diák kempelenes diák. Elgondolkodtam rajta, hogy mennyire igaza van, hiszen sokan elvesztik a kapcsolatot a hajléktalanná válás után a családtagjaikkal és a korábbi ismerőseikkel. Ennek egyik oka lehet a szégyen, a másik éppen a kapcsolat romlása miatti hajléktalanság.  A mindennapokban az emberi kapcsolatokat egy másik hajléktalan tudja biztosítani. Az egyik Szent Istvános diák az indokláshoz egy           rajzolt, ezzel jelezte az érzelmi érintettségét.

A harmadik kérdés azt vizsgálta, hogy megfelelt-e a diákok számára a felkínált részvételi lehetőség, elegendő volt-e a mértéke, vagy többre vágytak volna. Az átlagérték 2,79 volt a Kempelenben, és 2,85 a Szent István Gimnáziumban. Ez azt jelenti, hogy mindkét csoport számára kevés volt a részvétel lehetősége.  Csak a tanulók felének felelt meg a részvétel mértéke, de sokan voltak, akik szerettek volna nagyobb szerepet vállalni.  A gimnáziumban a tanulók 40%-a szeretett volna nagyobb lehetőséget kapni, a szakgimnáziumban pedig a 23%-a. Szinte alig volt olyan, aki soknak tartotta volna a felkínált részvételi lehetőséget. A Kempelen esetében ez két gyermeket, a Szent István Gimnázium esetében négyet jelentett. Arra a kérdésre, hogy hol érezték kevésnek, legtöbben a játékot jelölték meg a hiányérzetük forrásaként. A gimnáziumban ez nagyon indokolt volt, hiszen csak 15 perc jutott a játékra, a szakgimnáziumban azonban a játék 30 perces programrészt jelentett, és ennek ellenére érezték kevésnek.

A negyedik kérdés volt talán a kérdőív legfontosabb kérdése, hiszen az iránt érdeklődött, hogy milyen mértékben változott a hajléktalanságról vagy a hajléktalanokról való gondolkodása a kitöltőnek a foglalkozás után. A válaszok átlagértéke 3,21 volt a gimnáziumban (ha a három –majdnem üres – kérdőívet nem számítjuk bele 3,52) és 3,79 a szakgimnázium két csoportjának átlaga.  Mindkét érték jelzi a hajléktalanságról való gondolkodás erős változását.  A kempelenes válaszadók negyede (!) nagyon meglepő dolgot írt le: Az előadás előtt úgy gondolták, hogy “minden hajléktalan a saját hibájából lesz hajléktalan”, olyan emberek akik “alkoholizálnak”. Az egyik válaszadó leírta, hogy azt hitte, hogy “hajléktalanok, csak a rossz emberekből lesznek”, egy másik diák “lusta, kitartás nélküli embereknek gondolta mindegyiket”. A válaszokból látszik, hogy sokan teljes mértékben a hajléktalan embert hibáztatták a sorsáért.  A Szent István Gimnázium diákjainak többségénél nem jelent meg olyan előfeltételezés, hogy rossz vagy lusta emberek, és sokkal kevesebben írták arányaiban, hogy teljesen önhibájukból lettek hajléktalanok.

A válaszokból az is kiderült, hogy a gondolkodásmód megváltozásának az is oka volt, hogy a kempelenes diákok jelentős része, majdnem a fele szinte semmit nem tudott a hajléktalanokról, sem a szállásukról, sem a munkalehetőségeikről, sem az étkezésükről. A “kukázáson” és az ételosztáson semmilyen információjuk nem volt arról, hogy milyen lehetőségekhez jutnak. Nem tudták, hogy egyáltalán fürdenek, orvoshoz járnak. A szakgimnázium diákjai sokkal többet tudtak a hajléktalanok életéről, csupán egy tanuló írta, hogy teljesen új volt számára a téma. Annál többen voltak közöttük, akik azt írták, hogy eddig is ismerték a hajléktalanság néhány aspektusát, de sok új információt adott számukra az előadás. A válaszadók negyede írta le valamilyen formában, hogy nem gondoltam volna.., hogy “ilyen nehéz a sorsuk”.  Meglepte őket, hogy “a csúcsról is lehet nullára jutni”, hogy van “fedél nélküli újság ilyen formában terjesztődik”, hogy “van csaj problémája is” a hajléktalannak.  Ez utóbbi megállapítást a társasjáték szituációs indukálhatta, amikor egy hajléktalant játszó tanulólányt biztosítottak róla szerepben, hogy befogadják a hajléktalan fiúk, mert már régen töltötték az éjszakát hölggyel. Érdekes és tanulságos jelenet volt, hogy a nőket mennyivel több inzultus érheti hajléktalanként mint a férfiakat. A válaszadók között voltak olyanok, aki nem tudták, hogy a szállót el kell hagyni napközben, és arról sem tudtak, hogy ha “leülnek egy fa tövébe” vagy a “vasútállomás várójába”, akkor a közterületfelügyelet eljárhat velük szemben, megbüntetheti őket.

A gondolkodás megváltozásának szerintem mégis a legjelentősebb oldala, a hajléktalanok megítélésének átalakulása. Mindkét gimnáziumi csoportnál –nagyobb arányban a kempelenes diákoknál-, megjelent valamilyen formában, hogy “már nem nézem le őket”, “fontosnak tartom most már, hogy foglalkozzunk velük”, “már máshogy fordulok a hajléktalanokhoz”.  Természetesen az is fontos, hogy megismerjék a gyerekek a hajléktalanok sorsát, de emellett, vagy ezáltal a legfontosabb, hogy megszűnjön a tőlük való idegenkedés, a lenézés, az elfordulás. Ha ezek megváltoznak, akkor már volt értelme az érzékenyítő foglalkozásnak.  Néha csak egy olyan megjegyzésből derül ki a változás, mint “nem gondoltam, hogy ilyen kedvesek”, “olyan normálisak voltak”, “ha nekem ez lenne a sorsom, én nem biztos, hogy kitartanék”.

Ha megnézzük a változás mértékét a véleményváltozás jellegét tekintve, akkor azt látjuk, hogy ott a legnagyobb mértékű a változás, ahol semmit nem tudtak a témáról. A Kempelen Farkas Gimnázium tíz tanulójánál 3,9-es átlagértéket jelent, a Szent István Szakgimnázium egy tanulójánál kerek 5-ös mértékű. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Kempelen esetében 24, a Szent István Szakgimnáziumban 47 gyerek válaszait vizsgáltuk.  Öt diák jelezte mindkét intézmény esetén, hogy nem változott a véleménye. A válaszadók közül csak nagyon kevesen nem éltek a szöveges indoklási lehetőséggel.

Az ötödik kérdésre, -hogy milyen kitörtési lehetőségei vannak a hajléktalanoknak- szintén meglepő válaszok születtek. A kempelenes gyerekek nagyon erősen hisznek abban, hogy a hajléktalanságból tanulással és munkával ki lehet kitörni. A kísérő szavak között: a “kemény”, “kitartó”, “nem adja fel”, “elszánt”, “akarat” szerepelt. A válaszadók fele gondolja úgy, hogy a saját erejükre támaszkodva is sikerülhet munkához, majd lakáshoz jutni. A negyede írta csupán, hogy a családra, barátokra is szükség van, és támogatás nélkül nem fog sikerülni a felemelkedés. Többen jelezték, hogy az előadás döbbentette rá őket, hogy milyen könnyű utcára kerülni, és mennyire kicsi az esély a visszakapaszkodásra. Két tanuló volt, aki az állam szerepét is fontosnak tartotta. Ennek elsősorban az a magyarázata, hogy a 15-16 éves gyerekek még nem látnak rá az állami szerepekre, lehetőségekre, és az erőforrások újraelosztásának rendszerére. Ketten úgy vélték, hogy nagyon kevés az esélyük, de nem lehetetlen. A Szent István Szakgimnázium diákjainak csak a harmada gondolta úgy, hogy a saját erejükre számítva ki tudnak kitörni a hajléktalanságból, a válaszadók negyed számára a saját akarat mellett elengedhetetlen volt az embertársak segítsége is. A szakgimnázium tanulóinál nagyobb erővel jelent meg az állam szerepének fontossága, a válaszadók 13%-a érzi úgy, hogy a kormányhivataloknak és más állami szerveknek van felelőssége a hajléktalanok lakhatásának megoldásában. A szavak, amelyekkel kifejezték “felelősek érte”, “biztosítaniuk kell”, “segíthetne többet is”.  A Szent István Szakgimnázium diákjai egy-két évv el voltak idősebbek, mint a kempelenes diákok, és ez elősegítette, hogy kicsit átfogóbban lássanak rá a hajléktalan problémára, lássák az emberi tényezők mellett az állami szerepvállalás szükségességét is. A foglalkozáson az is kiderült, hogy ismerik a segélyek és a munkanélküli ellátást fogalmát, és a munkanélküli központ szerepét. Talán egy kicsit több tapasztalattal rendelkeznek, akár családi szinten is a nehézségek kezelésében. A tanárnőjük elmesélte, hogy vannak olyan gyermekek, akiknek az egyik, vagy mindkét szülője munkanélküli, sőt van egy gyermek, akit nem mernek éjszaka kiengedni a folyosó közös WC-jére, mert drogosok töltik idejüket a gangon.  Többen nem írtak semmit ehhez a kérdéshez, amelynek a gyerekekkel beszélgetve az volt az egyszerű oka, hogy szerettek volna már elmenni ebédelni, és úgy érezték, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolása több időt igényel.

Letölthető az egész tanulmány innen