A Trainingspot Társulat előadásának elemzése a résztvevők – kérdőívekre adott válaszainak tükrében, és az előadás eposzi gyökereinek feltárásával

A Trainingspot Társulat tantermi színházi foglalkozásának alapját – az alkotók elmondása alapján- Weöres Sándor Istar pokoljárás című versében kell keresnünk. A vers pedig egy babiloni eposz történetén alapul, mely szerint Istár hangjára és sírására a „halottakba élet nyilallott”.  Istart az asszírok a háború és a szerelem istennőjeként tisztelték. Ha az előadás ősi, mélyebb rétegeire vagyunk kíváncsiak érdemes egy kicsit kitekinteni, és az előadást ennek az eposznak, valamint a Weöres Sándor versének tükrében szemlélni.

Az alapmotívum mindkét esetben a holtak feltámasztása, de még az eposzban csak fenyegetés, Weöres versében már valósággá válik. “Istar fölbolygatja a holtak házát, föllázítja jövete­lével a halottakat. Allatu asszony ezért ad elpusztítására parancsot.” (Kenyeres, 1973)

Honnan volt ereje Istárnak? Hiszen megfosztották minden ékétől! A kapukon átlépve az őrök elveszik az ékszereit a ruháját, mindenét. Amikor megkérdezi az őröket, hogy miért tették, azt a választ kapja, hogy „Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa”.

Meztelenül, kiszolgáltatva, látszólag legyőzve jut be Istár a holtakhoz, ahol sikerül mégis életet vinnie a holtakba, a  mozdulatlanokba. Az “élet nyilalása” megy végbe.  Ez egy különleges kifejezés Weöres versében.

Egyrészt a konkrét fájdalomhoz, sebzettséghez kötődik, másrészt a „szerelmi költészet toposzaként” a szerelmi szenvedést takarja. (Újvári, 2002). Istart a harcos férfi Uddu-Sunamir menti meg.

Ha a történetet és szereplőit nézzük a színdarab és az eposz közötti párhuzamok nagyon élesen meghúzhatóak.

Eszter természetesen Istár, aki feltámasztja a holtakat, vagyis a korrupt egyetemi közegben érdekeiért kiállni nem képes társait. A tanárok a kapuk őreiként veszik le róla az ékszereket, vagyis megfosztják a hangjától, elítélik műveit. A miniszterasszony maga Alluta, aki élet és halál ura, vagyis dönt a tanárok, tanulók sorsa felett. Eszter szerelme Uddu Sunamir a harcos alakja,  aki ugyan nem „kapufélfát eresztéket és boltozatot dönt”, de asztalt és nyugalmat mindenképpen. Közönség, a résztvevő játszók pedig azok, akiket felszabadít Eszter és „ hosszú sorokban, mint nagy folyamok hömpölyögve”  megindulnak utána. Eszter a színdarabban éppúgy énekel, mint Istar Weöres versében. Pap Gábor zeneszerzőnek az énekhanggal sikerül visszaadnia az eredeti asszír szöveg „elégikus hangvételű, emekedett dikciójú szélesen hömpölygő sorait” (Rákos, 1974). Igy megőrződik az az archaikus kisugárzás, amelyet Weöres Sándor is átmentett az eposzból.

Istar és Eszter alakja „a végső igazságokra törő ember szen­vedélyének és szándékának élő jelenvalóságát” (Kenyeres, 1973) tudja bemutatni.

A tanárok alakjában az őrök figurája jelenik meg.  A miniszterasszony hatalma, irányítása alá tartoznak. Az igazgatónő feltétel nélkül, a férfi tanár pedig egy lázadó megtért, behódolt alakján keresztül. Ez utóbbi egykor maga is szabadságra törekvő gondolkodó volt, akit a sors, a körülmények vagy saját megalkuvása, konformitása beállított a hatalom szolgálatába. Az ő ellentmondásos alakja nem buktatja el Esztert egyértelműen, csak „Csitt, te, szót se…” vagyis ’Ezt az oratóriumot nem lehet bemutatni, ilyet nem lehet írni..” figyelmeztetéssel próbálja eltéríteni a lázadó útról.

A résztvevők három úton kapcsolódhatnak be, három oldalról közelíthetik meg a lázadás gondolatát. Tanárként fellépve lehetnek „őrök”, a miniszterasszony vazallusaiként, lehetnek „halott, háttérbe szorított, hangjukat hallatni nem akaró” emberek a hatalom szürke zónájában, és lehetnek Eszter segítői is és a lázadásban társai, bátorítói is. A színdarabban lehetőség van a három szerep valamelyikének felvételére, érvek kifejtésére és a többiek véleményének meghallgatására is.

Az alkotók szerint a résztvevők szerepvállalása egyedi és különleges volt a Pannon Egyetem work shop-ján. A sokszor eljátszott színdarab befejezése természetesen kicsit mindig más a résztvevők rekaciói alapján, de az még nem fordult elő, hogy a nézők közül egy ember feláll és a többieket szinte forradalomra hívva kibontja a tanár úr begumizott haját. A többiek pedig énekelve elindulnak vele.  A miniszterasszony minden előadáson kéri Eszter megbüntetését a párja illetve a saját lázadása miatt és a nézők a tanártársakat játszva elutasíthatják azt vagy egyetérthetnek vele, de itt nem csak vélemények, hanem a cselekvés is meghatározóvá vált. A résztvevőkkel a darab során többször beszélegetnek, de mozgásra, jelenetek alkotására nem kérik meg őket. Talán ezért tudott felerősödni a végén a helyzet alakítására való vágy a nézőkben.

 Az előadás a résztvevők véleményének tükrében:

 A résztvevő nézők közül 19 személy küldte el az értékelését. Egy 5 fokozatú Likert skálán kellett meghatározniuk, hogy egy adott állítást milyen mértékben tartanak igaznak, fogadnak el, illetve milyen mértékben érezték a bevonódás mértékét.

Az első kérdésre, hogy “Mennyire érintette meg az előadás szellemileg és/vagy érzelmileg?”  a válaszadók nagyon magas pontszámot adtak. A 4,26-os szám erős érzelmi és értelmi bevonódást, jelenlétet takar.

A második kérdés arra vonatkozott, hogy mennyire érezte a néző, hogy részese az előadásnak. Ez a szám 2,84 volt, tehát a többség úgy gondolta, hogy véleményével, gondolataival alakította az előadást, annak részesévé vált. Ha megnézzük az átlag mögötti számokat, akkor szélsőséges vélemények eredőjét takarja a szép átlag.  5 fő ugyanis kevésnek érezte a részvétel lehetőségét 8 fő átlagosnak és 5 néző volt az, aki számára túlzó volt a felkínált lehetőség.

A következőkben azt kellett meghatározni, hogy „Változott-e valamilyen mértékben a véleménye a témáról az előadás során?”. Számomra nagyon fontos volt ez a kérdés, mert vallom, hogy a drámapedagógia a konstruktivista tanulás meghatározó formája, így a paradigmaváltás lehetősége mindig fenn áll. A 2,89-es átlag itt igen magas, ha belegondolunk, hogy egyetemi közegben létező tanulók és tanárok diktatúrákról való gondolkodásának változását vizsgáljuk. A színdarab erejét mutatja, hogy 19 főből 6 főnek nagyon, 6 főnek közepesen 7 főnek pedig kicsit változott meg a gondolkodásmódja a darab hatására.

A negyedik kérdésnél az is kiderült, hogy a gondolkodásmód megváltozását új nézőpontokkal való gazdagodás idézte elő. Ilyen volt annak a felismerése, hogy „hogyan segítheti látszólag a hatalom az ellene fellépőket, hogy később erősebben felléphessen ellene”. Többeknél megjelent annak gondolata, hogy időben szembe kell szállni, meg kell állítani egy illiberális rendszer kialakulását. A résztvevők számára fontos volt a pedagógusok konformitásának vizsgálata, annak határai és sokszor fonák abszurditása. Mennyire egzisztenciafüggő a lázadás? Lehet-e támogatni az ellenállást, amelyet korábban feladott vagy a „világ kiölte belőle”? Új nézőpont volt Eszter barátjának érintettsége és reakciója, amelynek mozgatórugója egyrészt a saját lázadó hozzáállás, másrészt a sorsuk egybefonódása miatt Eszter féltése.  Csak három résztvevőnek nem hozott új nézőpontot a darab a diktatúráról való vélekedésben.

Az ötödik kérdés az előadás „hívószavára” kérdezett rá. Mindenkinek mást jelentett, másról szólt a színdarab. Volt, aki a saját sorsára ismert rá, volt, akinek a hatalom és a karrier kapcsolatárólt a darab. Néha egymással gyökeresen ellentétes dolgokat hívott elő.  Az egyiknek a „szabadság levegőjéről” szólt, a másiknak az „emberi gonoszság hihetetlen mértékéről”. Egy néző azt állapította meg, hogy nagyon „kevés esélye van a megélhetését féltő polgárnak”, a másik éppen az „összefogás erejét látta” a csoportban és a közösségben.

A hatodik kérdés arra volt kíváncsi, hogy voltak-e olyan személyes emlékek, amelyeket a darab felszínre hozott. Ez számomra azért volt fontos megkérdezni, mert a konstruktivista tanuláselmélet szerint minden tanulásnak a korábbi emlékekre, tudásra kell építenie, abból kell kiindulni, azt kell formálnia. A hatalomról, az elnyomásról való tudás pedig ebben az esetben a személyes emlékekben van.

Volt olyan, akiben a 80-as évek Janus arcú világát idézte fel, másokban a saját meghurcolását egy darab miatt. Az idősíkokon is különböző ugrások voltak. Az egyik néző a kádár rendszer TTT világáig repült vissza egy másik résztvevő az elmúlt évek történéseiben talált kapcsolódó pontot. A válaszadók 70%-ban hívott elő valamilyen emlékképet.

A hetedik kérdés a ki nem játszott, meg nem beszélt, a nézőben maradt kérdéseket kérte. Meglepően sok javaslat érkezett. Szerettek volna arról beszélgetni, hogy szolgálhat-e tanulságul a mai fiatalok számára, akik nem élték át az elnyomást, akik csak könyvekből olvastak róla. Egy másik résztvevő a foglalkozást szerette volna összehasonlítani az ünnepi műsorok patetikus hangulatával, az ütőképességet a hatástalansággal. Más arra lett volna kíváncsi, hogy a szereplők építik a figurát vagy a figura is változtatja őket. Volt egy résztvevő, aki túl direktnek találta a madárkákkal való beszélgetést, és erről szeretett volna beszélgetni.

A záró kérdés olyan véleményeket kért a nézőktől, amelyeket szeretnének megosztani az előadás készítőivel. Néhányan csak gratuláltak az előadáshoz, de sokan tartalmas észrevételeket adtak. Az egyik résztvevő azt javasolta, hogy a drámapedagógusokkal való beszélgetést sűrűbben és rövidebben iktassák be a darab során. Volt, aki saját felszabadultságának és megnyugvásának érzését szerette volna tolmácsolni, amiért láthatta a fiatalok lelkesedését és szilárd értékrendjét. Többen írták, hogy szükség lett volna egy-egy fontos pillanat újra- játszásának lehetőségét megadni a közönség részvételével, így más alternatívákat is lehetett volna találni. Volt, aki szeretett volna, ha több drámás konvenció például „forró szék” formával vonják be a közönséget. Más a tanári szerepét nem érezte a magáénak és azt szerette volna kérni, ha közelebb hozzák hozzá. Volt egy javaslat, amely diáktársakká alakította volna a közönséget.

10 résztvevővel beszélgettem néhány hónappal az előadás utána, akiket arról kérdeztem, hogy szerintük mennyire tért egy hagyományos színházi előadástól a darabtól, pontosan öt 4-es és öt 5-ös értéket kaptam, amelynek a számtani átlaga 4,5. Ezekre az utólagos kérdésekre azért volt szükség, hogy a többi előadással is össze tudjam hasonlítani.

Számomra mégis annak a nézőnek az írása volt a legmeghatározóbb, aki szembesült a saját korlátaival, amikor fel sem merült benne a lázadás gondolata, mert ő csupán a meglévő korlátok közül akart kibújni vagy abban egy még elfogadható megoldást találni. Megdöbbenve, majd később otthon sírva realizálta, hogy a lázadást valahol letette a kelléktárából az idők során.

Szerintem ezekért a katarzisokért érdemes résztvevői színházi foglalkozást csinálni.

 Irodalomjegyzék:

Kenyeres Zoltán  (1973) – Három Weöres vers Istár pokoljárása in: https://sites.google.com/site/kenyereszoltan/h%C3%A1romwe%C3%B6res-vers

 Rákos Sándor (1974)- Gilgames. Az agyagtáblák üzenete A fordító előszavában In: http://www.magtudin.org/Komoroczy_Geza_Gilgames_Agyag_tablak_uzenete.pdf

 Újvári Rita (2002) – „A mindenség hullámzó nászruhád. Istennői mítoszmotívumok Weöre költészetében. in: http://doktori.bibl.u-szeged.hu/76/1/de_1262.pdf