A felnőttképzési elméleteket csoportosíthatjuk társadalomelméleti és tudományelméleti megközelítéssel, politológiai elmélet szerinti vagy célokra és feladatokra összpontosítóan, de ismeretes a didaktikai és metodikai stratégiai elméletek csoportja is, és a művelődéselméleti irány szerinti halmazképzés is előfordul.(1)

Matthias Finger a felnőttképzés történetét a történelmi változások figyelembevételével osztja(2) három nagy szakaszra:

Az első a konvencionális rész, ahol még a pedagógia nyomdokain haladva a 18. századi filozófusok fel akarják emelni az egyént a kiműveletlen állapotból. Például Kant azt mondja „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. A kiskorúság arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.” (3) De a tudásátadás az iskolai tantárgyakhoz hasonló felosztásban jelenik meg, enciklopédikus formában.

A következő 19. illetve 20. század eleji történelmi hatás az iparosítás. Az általános műveltség háttére szorul, a szaktudás válik fontossá, de hamarosan rájönnek, hogy ha nincs továbbképzés és átképzés a tudás gyorsan elavul a technikai, technológiai fejlődés következményeként. A tudás ugyan gyakorlatiasodik, de a „reproduktív” átvétel megmarad.

Ennek a szakasznak a második felében, amely a 20. század közepére tehető, már megjelenik a „résztvevő központúság” és a „csoportmunka” , de valódi eredményekre még sokat kell várni.

Azok a felnőttoktatók,  akik a tudás és a személyiség felszabadításának élharcosai voltak és fontosnak tartották, hogy építő kritikával lássák el az addigi elméleteket század elején megszülettek.  Majd a munkásság öntudatra ébredésével, harcaival együtt ők is megalkotják az elméleteiket a felnőttek képzésével kapcsolatban, hogy eljussunk a harmadik szakaszhoz, amely a posztmodern társadalom öntevékeny, problémamegoldó, az emberi lét pluralitására épülő, az eltérő  életformákat, életstílusok figyelembevevő gondolkodásmódra épít.

Kik a felnőttoktatásról gondolkodó szakemberei a második korszak végének? Még nem hívják magukat felnőttoktatónak, inkább felszabadítónak a szó megannyi értelmében. Harcosok, akiknek munkáját a politika, a munkásmozgalom hatja át, a felnőttoktatásuk szorosan összekapcsolódik a szociális körülmények javításával. A tanítási elveiket áthatja az emberek felemelkedésének, szegénységből, elnyomásból való kiléptetésének vágya. Ők azok, akik nem függetleníthetők a koruktól amelyben élnek, a politikai környezettől, amely sokszor nem

respektálja az elveiket és felnőttoktató munkásságuk harcos magatartással, az oktatni kívánt emberekért vívott küzdelemmel kapcsolódik össze.

Főszereplői Antonio Gramsci az oktató forradalmár, aki ennek az ideológiai alapon tevékenykedő előfutára,  Ivan Illich az iskolátlanító pap és Paulo Freire az öntudatraébresztő teoretikus. Legikább az ő munkásságuk kapcsán látható, hogy mennyire összefügg egymással a politika és a felnőttoktatás.

Közüllük most Ivan Illich-el és Paulo Freire-vel szeretnék elsősorban foglalkozni és elképzeléseik különbségeivel.

Kevés olyan felnőttoktató van akinek az élete során ilyen közelről találkozott a társadalom két ellentétes pólusán elhelyezkedő emberekkel mint Ivan Illich.

Bécsben születik és itt is szentelik katolikus pappá. Széles látókörű, nagy műveltségű lelkészről van szó, aki tíz nyelven beszél, amelyet egyrészt a szerteágazó családi háttérnek (horváth apa, mexikói nagymama..), másrészt a tanulmányai helyszínének köszönhet (Velence, Salzburg), de a teológia, filozófia tudományos művelése is hozzájárul az újabb nyelvek megismeréséhez.  A „Szöveg szőlőskertjében ..”(4) című könyvében, -ahogy az „És” hasábjain(5) megjelent könyvismertető írja-, a XII. századi teológus, filozófus Hugi de Scanto munkája „egyszerre  ürügy és valóságos tárgya Illich történeti, filológiai, hermeneutikai, mûvelõdéstörténeti, filozófiai, társadalomtörténeti fejtegetéseinek.” Szomorúan fejti ki, hogy a könyv már csak „ ódivatú” és “a könyv egyre kevesebb embernek a jelentés kikötõje  A számítógép új utat nyit, de éppen ezért bulldózer: gyors és agresszív, nem belakható.”  Illichnek ez a műve a magyarul megjelent kevés könyvének egyike és amikor ezt írja már 67 éves.

Témánk szempontjából, azonban inkább a fiatalkori művei és oktatói tevékenysége az, amely őt a felszabadító elméletek megalkotói közé emeli.

Olyan helyeken lesz lelkész az 1950-es években, ahol valamilyen szempontból kisebbségben, hátrányos helyzetben lévő embereken tud segíteni. Először New York ír negyedében, majd  Puerto Rico szegénynegyedében, később Mexicóban /Cuernacavában/ szervez oktatói központot latin-amerikai papok számára. Megalakítja a  CIDOC-ot /Center for Intercultural Documentation/, amely a 60-as 70-es években szolgál egyrészt nyelviskolaként, másrészt a Vatikán „harmadik világbeli” tevékenységét hivatott dokumentálni.Vannak olyan vélekedések is, amelyek szerint „egyfajta anti-egyetemként szolgál hippik számára”(6), de  mindenképpen olyan hely, ahol számos politikai, gazdasági, teológiai kérdést szabadon megvitattak és olyan következtetéseket is levontak, amely érdekeket sértett.

Illich ebben az időszakban egyfajta „networker”-ként működik.  Ha megnézzünk egy SNA /Social Network Analysis/ ábrát (1. számú melléklet)   Illich CIDOC-os időszakából, képet kapunk arról, hogy milyen gondolkodókkal volt kapcsolatban a világ különböző részeiről. A network hálóban szerepel: Paul Freire, Eric Fromm és  Paul Goodman neve is. Illich kapcsolatait a szerző Elizabeth Lemmerer részletesen is elemzi.

1976-ban bezárják a CIDOC kapuit, mert Illich-et az egyház kiközösíti a szervezetet ért bírálataiért egy CIA riport kapcsán (7). Lemmerer (8) tanulmányában „itinerant scholar” vándor tudósnak hívja, aki nézeteit Amerika számos egyetemén kifejti így válik igazi néptanítóvá.

A szegénynegyedekben megélt tapasztalat és a fogyasztói társadalom egyszerre hat rá, keresi a társadalmi egyenlőtlenségek okait, amely „fokozatosan elvezeti őt az iskolarendszer bírálatához”(9),  és megírja fő művét „A társadalom iskolátlanítása” címmel.

Elég furcsa „felszabadító nézet” egy olyan valakitől, aki egész eddigi életében oktatott! Miért  mondja ezt? Mire gondol valójában?

Ő igazából nem az oktatás, hanem az intézményesített tanítás ellen tiltakozik, mint olyasvalami ellen, amely meghatározza az értékrendszerünket azon keresztül, hogy mit tekintünk tudásnak az iskolában, politikában, városi életben, de még a szabadidőben és a családi életben is. Ez vezet oda, hogy az emberek összetévesztik a „tanulást a tanítással, tanulmányi előmenetelt a műveltséggel, a diplomát a hozzáértéssel”.  Ez a „jóléti bürokrácia” nem csak az oktatás terülétén jellemző, hanem áthatja a jóléti társadalom minden szféráját a gazdaságot, a politikát és az egészségügyet is. A szükségletek kielégítése intézményesül és ezáltal még inkább nyilvánvalóvá válnak, sőt felerősödnek a társadalmi egyenlőtlenségek, amely a polarizáció irányába hat és végül intézményesül a nyomor írja Illich. Akik eddig szegények voltak, azok most „kapnak” egy belső tehetetlenséget is azáltal, hogy lelkileg kiszolgáltattá lesznek, hiszen előttük van a mérce, hogy hogyan kell gazdagnak, befolyásosnak, mértékadónak lenni, amelyet ők soha nem érhetnek el. Egy szegény számára azok a „tanulási feltételek, amik a középosztálybelinek magától értetődően adottak”, mint „ a társalgási alkalmak, az otthoni könyvek, a szünidei utazások, vagy a kialakult öntudat” nem elérhetőek, ez pedig egyfajta kisebbrendűségi érzés kialakulásához vezet. A „klasszikus szegénységet” felváltja a „modernizált szegénység”, ahol a nincs tere az önálló művelődés megszervezésének, az öngyógyításnak és elhitetik az emberekkel, hogy az intézmények az egyedüli színterei a szükségletek kielégítésének.

 Illich reformokat szeretne, nem „még több pénzt az oktatásba”, mert az csak elmélyíti a problémát. Fel szeretné számolni az iskola monopóliumát, éppen úgy mint két évszázaddal ezelőtt az „Egyesült Államok, amely példát mutatott az „egyetlen uralkodó egyház monopóliuma ellen vívott” harcban.

Az iskola és az egyház között von párhuzamot azzal mondatával is, hogy a „képzelőerőnk is iskolátlanítva lett” az iskola mondja meg hogyan gondolkodjunk, amely hasonló ahhoz, mint amikor az egyház dönti el mi Istennek tetsző és mi nem.

Azt szeretné, hogy nem csak azoknak „tartogassa az iskola az előnyeit, ..”akik a szentesített úton haladnak”. Szerinte most szembe megy az oktatás az eredeti célkitűzésével, miszerint a személyes élettörténettől függetleníteni kell az iskolába jutás lehetőségét.

Illich azt mondja, hogy kezeljük a felvételiknél és vizsgáknál ugyanolyan tabuként az előző iskolai végzettséget, mint tesszük ezt a „vallás, politikai meggyőződés, nemi élet vagy faji hovatartozás” esetében.

Fontos szerepet tulajdonít az iskolán kívüli oktatásnak is, amelynek tudáselismerése az egyik felszabadító formája lehet az emberek értékelésének, önértékelésének és lehetőséget nyújt a társadalomban  való méltó helyük elfoglalására.  Meggyőződése, hogy az ember a „ tudás legnagyobb részét”  „iskolán kívül szerzi meg”  példaként hozva az olvasás és az idegen nyelv elsajátítását.

„Az új világegyház az iskolaipar lett, ópiumszállítója és munkahelye az embereknek”  mondja ezért nem is furcsa, hogy akkori egyházi vezetők nem szerették volna a soraikban tudni.

Hasonló sorsa jut egy másik „felszabadító” gondolkodó Paul Freire is, de őt nem az egyház, hanem hazája utasítja ki „felforgató” tevékenysége miatt.  Brazíliában él, egy olyan időszakban, amikor egymást váltják a katonai puccsal hatalomra jutott diktatúrák. Cenzúrát vezetnek be és fellépnek minden népművelő vagy népszínházi kezdeményezés ellen, mert a diktatúra veszélyesnek látja a kultúrát saját hatalmára nézve.

Freire gyermekkorában találkozik a szegénységgel és a saját bőrén tapasztalja meg, amit Ivan Illich a tanítói tevékenysége kapcsán. A gazdasági válság idején, apa nélkül maradva –ahogyan később írja- „Nem értettem semmit, mert éhes voltam! Nem voltam néma és volt bennem érdeklődés, de a szociális helyzetem nem engedte, hogy tanuljak. Megértettem egyszer csak mi az összefüggés a társadalmi helyzet és az iskolázottság között”(10). Érzékeli a szegénységnek azt a determináló erejét, amely a tanuláshoz való hozzáférést megakadályozza és amelyet Illich Puerto Rico-ban érzett.

• az Amerikai Egyesült Államok kormányának megdöntésére buzdítanak
• bizonyos osztályokkal vagy rasszokkal szemben ellenérzéseket keltenek
• elsősorban egy bizonyos etnikai csoporthoz tartozó diákoknak lettek tervezve
• etnikai szolidaritást támogatnak a diákok egyénként való kezelése helyett

A döntés hatalmas felháborodást váltott ki.

Magyarországon  eddig még nem jelent meg teljes  mű csak egy-egy fejezetét fordították le. Mészáros György az ELTE tanára a Neveléstudomány „hasábjain”(15) ezt annak tudja be, „hazánkban az általa képviselt újmarxista megközelítés a rendszerváltás után nem talált jó talajra a hazai neveléstudományi diskurzusok földjén.”

Molnár Miklós másként, de ugyanolyan erősen fogalmaz az Interkulturális Párbeszéd Alapítvány oldalain(16): „mintha a magyar oktatásügy (hivatal és pedagógusok egyaránt) nem kedvelné Freire radikális társadalom átalakító nézeteit. Freire pedagógiája persze csak ott minősül radikálisnak, ahol az elnyomottakban nem tudatosult elnyomottságuk, másrészt az elnyomók olyan kifinomultan és hatékonyan működtetik az elnyomó rendszert. ”

A vélemények kommentálását egy másik dolgozatra bízom, most inkább Freire művének egy pozitív hatását szeretném leírni és tennék egy kis kitérőt a konvencionális felnőttoktatók világából.

Freire-nek volt egy barátja,  aki az egyik legnagyobb „felszabadító felnőttoktató” címre pályázhat az emberek művészettel való oktatásának egy területén és ez a drámapedagógia.

Ő Augusto Boal, akit megírja „Az elnyomottak pedagógiájának” mintájára „Az elnyomottak színháza” című művét. Boal-nak példaképe és barátja volt Paul Freire olyannyira, hogy azt mondta a halálakor: “I am very sad. I have lost my last father. Now all I have are brothers and sisters”(17), pedig csak 10 évvel volt fiatalabb nála.