Eörsi Istvánnak ismertem a Magyar Narancsban hajdan megjelent írásait és néhány gyermekversét, amelyek közül ’Az ördögfióka és a tündér’ megzenésített változatát a gyerekeim is el tudják énekelni. Annyit tudtam még Eörsi Istvánról, hogy Lukács György tanítványa volt és hogy liberális gondolkodó. Olvastam tőle régen egy elemzést, amely Lukács Györgynek és Bibó Istvánnak a nézeteit és írásait -egymással szembeállítva- elemezte abból a szempontból, hogy egy intellektuális síkon létező ember mennyire kell hogy a pártja érdekeit képviselje és mennyire kell függetlennek maradni, vagyis az erkölcsi felfogását taktikai elemektől mentesen kell vállalni vagy a ’szellemi szolgálat’ alakíthatja azt.

Most a drámák mellett újraolvastam ezt az elemzést is, amely az „Üzenet mélyvörös levélpapíron” című könyvben(1) jelent meg Eörsi több más esszéjével és publicisztikai írásával együtt. Ezek az esszék olyanok voltak mintha beszélgetnének a drámákkal, párba lehet állítani egy-egy esszét és „komitragédiát”. Volt olyan publicisztikai írás is, ahol a szerző maga mesélt a drámák hátteréről vagy elemezte azokat.

’A fogadás’ című drámagyűjtemény 18 darabot tartalmaz a szerző válogatásában. Eörsi különböző évtizedeiből választ és különböző művészi színvonalúnak tartja őket, de az „alapállásuk”(2) azonos: „nincsennek következmények nélküli tettek” és ez tény biztosítja a termékeny dramaturgiát az írás során. Elsősorban tragikomédiák szerepelnek a gyűjteményben vagy ahogyan Eörsi írja komitragédiák. A műfajról úgy véli, hogy nem ő választotta, hanem a műfaj találta meg őt. A tragikomédiák „poligám hajlamúak’, írja és patt-helyzetből sarjadnak. „Olyan korok kedveznek neki, amikor a boszorkányosan áthatja egymást a jó és a rossz, az igaz és a hazug.”

Eörsi István 1960-as évekbeli művei az ellenállásra épülnek, amelyet a börtönben őríz négy évig és amely konzerválódik benne: ” Egy ellenálló ország egységes közegéből ragadtak ki” írja és 1956-ban egy „légüres térbe szabadultam ki”, de amíg az ellenállás és lázadás bennem konzerválódott, az írók és költők többsége kiegyezni készül a hatalommal. Különösen igaz volt ez Kádár híres 1961-es beszéde után („Aki nincs az MSZMP ellene, az vele van”).

1964-ben – négy évvel a börtönből történő kiengedése után- megírja első darabját ’A megmentett város’ címmel. Az inkvizítor megment egy városkát a boszorkányságtól, de a mentőakcióba mindenki belepusztul. A drámát olvasva az volt az érzésem, hogy a halál csak egy kiszámolós játék; egy pillanat alatt boszorkánnyá nyilváníthatnak valakit, amelyet az illető szinte készségesen el is ismer: „ Mert gyalázatos boszorkány vagyok” ismétlik szinte megbabonázva. Az inkvizitor kérdésére az illető azonnal bevádolja a következő boszorkányt, aki féfi és nő egyaránt lehet. Az illetőt máglyára küldik, de előtte még ő is megnevez valakit. Olyan mint egy járvány, nincs ellenállás, senki nem fordul az inkvizítor ellen és még csak nem is védekezik. A legutolsó máglyát két gyermek gyújtja meg. Ők maradnak csak életben, miközben az inkvizítor elhagyja a kihalt várost. Az inkvizítor alakját  Révai Józsefről mintázta meg Eörsi. Erről a drámagyűjtemény végén lévő ’Színdarabjaimról’ szóló részben ő maga ír. Az első boszorkány ott Déry Tibor volt. Ha elolvassuk azt a Révai József vezette vitát(3), amelynek fő célpontja Déry Tibor Felelet című regényének második kötete volt látjuk, hogy a Révai, akit ’félistenként ’tiszteltek és élet – halál ura volt, egyetlen szavával hogyan emelt fel költőket és írókat vagy hogyan taszította le őket. Ezen a vitán Eörsi is részt vesz és esztétikai alapon védi Déryt Révaival szemben. Szerintem–bár erről egyetlen irodalmár sem ír- -Déry alakja is megjelenik a drámában mégpedig az utoljára elégetett poroszló alakjában. Ő az aki saját maga gyújtja meg a máglyát önmaga alatt, mégpedig készségesen. A párhuzam 1952-re vonatkoztatva nem lenne helytálló és a későbbi időszakokra is csak áttételesen, hiszen Déry a rendszer kegyeltjeként jólétben és megbecsültségben élt. Áldozattá csak a saját elveinek elvesztése által – például a csehszlovák Charta ’77 ellen közzétett nyilatkozatával- válik. Eörsi ’Az elfojtás –és elfojtása című esszéjében ír a ’kisebb rossz’ filozófiájának különböző írói megnyilvánulásairól, elfogadásairól, amelyek lassan, szeletenként felemésztik az embereket és végül csak az üres tér marad, amelyből elvonul az inkvizítor. A darabot természetesen nem mutathatták be, de legalább nyomtatásban megjelent 1969-be két másik dráma társaságában.

1977-ben egy tényleges tiltó határozat is napvilágot látott Eörsivel szemben, ezért mire drámáit és társadalmi regényeit eljátszhatták volna történelmi darabbá váltak. Az évtizedekkel későbbi rendezők ezért már nem a konkrét múltbéli cselekményre helyezték a hangsúlyt, hanem arra, hogy „a kiszolgáltatott helyzetben lévő szereplők az erkölcsi integritásért és a személyiségük megóvásáért küzdenek”. Ilyen ’A kihallgatás’ című dráma is, amelyet Eörsi 1965-ben írt. A történet Sztálin halála után játszódik több hónappal, de a rabok most tudják meg a hírt. Szópárbaj folyik a rabok között és a fogvatartók között is. Koplár István elítélt régen együtt raboskodott Fóti Ferenc börtönparancsnokkal aki a barátja volt és most próbálja megmenteni. A raboknak és a fogvatartóknak is szükségük van saját szerepeik és tetteik igazolására, ugyanakkor megpróbálnak szabadlábra kerülni. A kettő ellentmondásaiból és feloldhatatlan ellentéteiről szól számomra a dráma. A darabot 1984-ben adták elő először Tábori György rendezésében Berlinben. Eörsi azt írta a bemutatóról, hogy ekkor a dráma már nem volt „odaláncolva” a korábbi történelmi helyzethez, hanem kiszabadult a „parabola fogságából” és korfüggetlenül mutatta be az emberek tetteinek legbelsőbb indítékait.

A dráma virágzásának olyan korszak kedvez, amelyekben „önálló felelősséggel bíró személyiségek fejlődhetnek ki”. Eörsi szerint ilyen volt a görög demokrácia a reneszánsz és a felvilágosodás kora.  Ahol „égi vagy földi zsarnokság van” ott nem tűrik el az önálló felelősséggel bíró  nagy személyiségeket, sem a kötelezőtől eltérő világfelfogást. Maguk akarják megszabni  a gondolkodás tartalmát és kereteit, amely az „összes irodalmi műfajt megnyomorítja, de leginkább a drámát”. Ha az ember egy államvallás követője, „akkor nem kell saját ítélőszéke előtt felelősnek éreznie magát a tetteiért.  Igaz ez  az alattvaló alakjára is, aki a Döntés című dráma szereplője. Eörsi ezt a drámáját 1986-ban írta, de talán ez a legkortalanabb műve és a legvisszataszítóbbra mintázott főszereplő díja is kijárna neki. Az alattvaló monológját „halljuk” végig. Megtudjuk hogyan lett alattvaló, milyennek kellett lennie, ha jól akarta csinálni az ’alattvalóságot’ és hogyan váltotta valóra ’belső lehetőségeit’. Talán börtönben dolgozott, talán vallatásoknál volt jelen, talán ő is kínzott, a tettei nem egyértelműek, de annyit tudunk róla, hogy hatalmas „számla” gyűlt össze amelyet nem biztos, hogy „ki tud fizetni”. „ A tételek vérrel, gennyel, könnyel írva.”

A dráma elemi erővel ható része számomra az volt, ahogyan ez a személyiség kialakult. A gyermekkor élményei között meséli el, amikor a biológia szertárban egy megkövült tetemet nézve ő is rovar akar lenni. Egyszerre akart kint és bent lenni, nem kiemelkedni, jelentéktelennek látszani. Tízéves korában kapott egy focilabdát, olyat, amilyennel a nagymenők szoktak játszani. Egy délutánt játszott csak vele a téren utána a szülei vitrinbe zárják. Megtalálja ugyan a kulcsot, de nem veszi ki a labdát. Úgy véli a lemondás a legnagyobb önkiélés, állandósított orgazmus. Egy másik emléke a gilisztákhoz kapcsolódik. Besózta őket és hagyta hogy szenvedjenek, miközben hallani vélte az üvöltésüket. A kegyetlenségét azzal magyarázza, hogy a pióca káros állat, amelyik az ember vérét szívja. Büszke magára, „már akkor készen állt a hivatására”. 

A negyedik emlékképben a gangon játszik gyermekként és fültanúja annak, hogy zsidó történelemtanárát megkérdezi egy nyilas, hogy ő volt-e az aki kifogásolta, hogy embereket puffantanak le az utcán, majd lelövi őt. Fél évvel később a saját kirakatában találják meg felakasztva. A gyermek következtetése ebből az, hogy „nemcsak a bátor ember együgyű, hanem a gyilkos is ha nem parancsra öl”.

Ezek a gyermekkori emlékek jelentős súlyt képviselnek arányaiban is a 20 oldalas drámában. A személyiségét a felnőttkori emberi kapcsolatai pecsételik meg. A felesége nevezi őt ’alattvalónak’ először. A nő nem sejti kihez ment férjhez és szereti a mérsékletességét, a szájvizének szagát és a pontosságát.  Később öngyilkosságot kísérel meg mindezek miatt, de legfőképpen a férje álmai miatt. A reggeliknél két lágytojásnyi idő alatt meséli ugyanazt a visszatérő kegyetlenkedő álmát, ahol a családját lekötözi és hagyja, hogy az betóduló víz elpusztítsa őket. Az alattvalónak van egy fia, aki az osztálytársaival egy kiállításon jár és az egyik fényképen felfedezi az apját, amint kegyetlenül a halálba juttat egy nőt, miközben áhítattal néz a semmibe. A fiú nem szeretne többet a társai közé menni. A dráma végén egyetlen dolgot remél az alattvaló, a felejtést, amely az „egyetlen fegyvere” minden alattvalónak.

Eörsi István 1996-ban írta az „Egy próbafolyamat stációi” című drámáját.

Alcíme: Színpadi variációk Jób könyvére. De lehetett volna a ’Drámai válasz Jób könyvére’ is, Jung ismert műve(4) után. A drámát sokféleképpen lehet olvasni. Függetleníteni lehet a Bibliában szereplő Jób könyvétől, de akkor egyrészt elveszünk tőle egy jelentésréteget, amelytől sokkal szegényebb lenne, másrészt a drámában szereplő próbafolyamat sem más mint Jób történetének a színrevitele, így emiatt is ismernünk kell, sőt az egyik szereplő tulajdonképpen a sorsában hordozza Jób történetét.

Ha nem keressük a bibliai párhuzamot egy rendkívül izgalmas töténetet kapunk, amelyben korunk rendezői és színészei keresik a választ művészeti kérdésekre. Ha megtaláljuk a párhuzamokat akkor a legmélyebb és legalapvetőbb emberi kérdések filozófikus kibontását követhetjük nyomon. Létezik-e Isten és mérhetőek-e emberi mércével a cselekedetei? Az ember rendelkezik-e önálló akarattal és cselekedetekkel így a bűnelkövetései is függetlenek Istentől vagy olyan lény, akit az Isten teremtett és állított egy kiszabott útra, így csak azokkal a bűnökkel találkozik, amelyek a sorsában már eleve meg vannak írva. Miért van szükség arra, hogy a Sátán és Isten fogadást kössön egy ember sorsáról, mikor az ember nem tud nem emberi mértékek szerint mérni? Lehet-e Istent antropoformizálni, megérheti-e az ember szenvedéseit, mikor neki nincsennek fájdalmai?

Induljunk el először a bibliai párhuzamok útján. Az alaptörténetet olvasva a Bibliában nagyon egyszerűnek tűnik az eset. Jóbot próbára teszi Isten, aki kifejezi ugyan néhányszor a meg nem értését és haragját Isten iránt, de alapjában elfogadja Istent mint fő mozgató és teremtőerőt. Ez a istenfélő vélemény juthat el addig a szintig, hogy Jób könyve az „Ótestamentum botránya”(5) lesz, amelyben Jób nemcsak tiltakozik az értelmetlen szenvedése miatt, hanem Isten felé emelkedik azáltal, hogy Isten „valami általános eszme oltárán feláldozhatja az embert”(5), amely az ember számára ráadásul felfoghatatlan és érhetetlen hiszen Jób csak annyit tud, hogy ő ártatlan. Sőt Jung értelmezése szerint- éppen a Jób könyvére adott válaszban írja- Isten a tudat alatt létező transzcendens pszichikai tényező és mint ilyen, nem lehet oka és okozója sem a szenvedéseknek.

A drámában nem a Jób-ot játszó színész azonosítható Jób-ként, hanem a rendező figurája. Ő az akinek különböző szenvedéseket kell elviselnie részben a homoszexualitása, részben a barátjának az elvesztése miatt. A színész alakja inkább csak arra szolgál, hogy felidézze a bibliai körülményeket. Az első jelenet Bicegője nem lehet más csak a Sátán. Ő végezte el a pusztítást megbízottai révén, de a csontok szétszórását saját kezűleg hajtotta cégre. Még „nincs önálló műhelye”, ebből arra következtethetünk, hogy sajnos senki másé nem lehet a műhely csak Istené, hiszen a bukott angyal is Isten világához tartozik.

Auschwitz után vagyunk. Jób a földön ül és cserépdarabokkal vakarja a fekélyeit. A haj-, zokni-, és cipőhegyek múzeumából két férfi és egy nő jön ki, majd megállnak Jób mellett. A bibliai szerepük a vigasztaló szerepe, de a bibliában sem nyújtanak vigaszt Jób-nak. Elifáz, Bilbád és Czófár szerepét megpróbáltam hozzárendelni a dráma egyes vigasztalóihoz, de nem lehet egyértelmű párhuzamot találni, valószínűleg azért, mert sem a Biblia sem a dráma szempontjából nem lényeges a megkülönböztetésük. A vigasztalók sikertelenségének legfőbb oka, hogy nem tudják elfogadni, hogy nincs összefüggés „érdem és sors” között. Az ő logikájul azt diktálja, hogy Jób keresse meg a szenvedéseinek okát, akkor megtalálja a megnyugvást Isten akaratában. Jób ezt meg is teszi, hiszen napokig gondolkodik a hamuban guggolva, de amikor nem talál bűnöket az életében éktelen üvöltésbe kezd. A vigasztalók dillettánsok a Bibliában és amatőr színészek a drámában. A pszichológus, a pap és az író, akik most semmilyen formában nem tudnak segíteni Jób-nak.  A drámában, hol a próbán vagyunk, hol a rendező és a szereplők lakásán. A próbák jórészt improvizációra épülnek. Öregnek hívják a darabban az Istent játszó színészt, aki szövegét a Bibliából választja megőrízve az eredeti szöveget. A rendező üvölt, hogy használhatatlan a szöveg és Isten nem mondhatja el az „összes súlyemelő világrekordját” válaszként Jób szenvedéseire. Az Öreg válasza szerint a szerző a tehetségtelen.

 A rendező életéről sokat megtudunk. A fogantatása erőszakkal kezdődött, a fiatalkora tele volt a homoszexualitása miatti meghurcoltatásokkal és most eltűnt a szerelme egy holland tudósító Szarajevóban. Saját magát okolja a történtekért és a szerelme sorsáért. Ő Jóbbal ellentétben bűnösnek érzi magát éspedig éppen abban, hogy Jób történetéhez mert nyúlni, értelmezni próbálta azt és létrehozott belőle egy színdarabot. Szerinte Isten ezt lázadásnak is tekitette és így lesúlytott rá.

 A sorscsapások azonban nem érnek véget számára azzal, hogy a tudósítót végveszélyben tudja. Megkapta Jób modern betegségét az AIDS-et. Ez a kórházban derül ki, ahová a hír utáni száguldozása miatt került és persze vért is kapott.

Ekkor már megfertőzhette az asszisztensnőt és a színészt is, akikkel viszonya volt. „Szép kis egészségügyi háromszögek lennénk, ha összeköltöznénk.”- mondja a színész.

A történet még ekkor sem ér véget. A kellékként használt rádión a rendező meghallja, hogy a barátját holtan találták. Ekkor szétveri a rádiót  felkiállt, hogy: „Hol vagy Isten?” Az öreg az állvány tetejéről elnézést kér, mert „nem gondoltam, hogy már mi jövünk”. A rendező fojtogatni kezdi az Öreget.

 Hivatkozások:

1, Eörsi István (1993): Üzenet mélyvörös levélpapíron Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest

2, Eörsi István (2004): A fogadás 18 dráma Noran Kiadó Kft. 999. old.

A továbbiakban – ahivatkozással meg nem jelölt- idézetek a drámakötet végén szereplő ’Színdarabjaim’ (991-999 old.) című írásból származnak vagy a drámákból vett mondatok.

3, Aczél Tamás és Méray Tibor (2006):Tisztító vihar című mű részletei. Letöltve: 2014 október 16. http://users.atw.hu/historiamozaik/dies_irae.html

4, Carl Gustav Jung (1995): Válasz Jób könyvére Akadémia Kiadó

5, Eörsi István: Napló (1996): Beszélő on-line folyóirat 1. évf. 1. szám Letöltve: 2014.október 16. http://beszelo.c3.hu/cikkek/naplo-jobrol