Mielőtt „A társadalom iskolátlanítása” című művet elemezném, úgy érzem elengedhetetlen egy kicsit közelebb kerülnünk Ivan Illichhez és megnéznünk milyen ember lehet az, aki az oktatási rendszer egészét megkérdőjelezi. Milyen tapasztalatok élethelyzetek, vezették el egy ilyen írásmű megalkotásához? Miért szeretné eltörölni az egész oktatási rendszert egy olyan valaki, akinek az élete másról sem szól csak a tanításról? Nem látja a társadalmi különbségeket és szegénységet maga körül, amelyet az eddigi elvek szerint éppen az oktatás hivatott megszüntetni? Miért akar egy katolikus pap iskolátlanítani, amikor az egyház képviselői azok, akik egyik legfontosabb bástyájuknak tekintik az iskolákat? Nézzük sorra:

Bécsben születik és sorra végzi az iskoláit. Teológiából és filozófiából tudományos minősítést is szerez. Az édesapa mérnök, aki támogatja fia iskoláztatását és valószínűleg nem beszél az iskolák vagy bármilyen intézmény eltörléséről, sőt örül, amikor fiát katolikus pappá szentelik a hosszú tanulási folyamat után. (Hansom, 2001) Széles látókörű, nagy műveltségű lelkész lesz Ivan Illich. Tíz nyelven beszél, amelyet köszönhet a szerteágazó családi háttérnek /édesapja horváth, nagymamája mexikói/, a tanulmányai helyszíneinek /Velence, Salzburg/ valamint utazásainak (The Daily Telegraph, 2002). Tanul és újra tanul. A teológia mellett történelmet, szövettant sőt még kristálytant is. Ezen képzési formák a lehetőségét szeretné elvenni másoktól?

Talán az a baj, hogy csak olyan társadalmi közegben mozog, amely nem szembesíti a tanulatlan emberek életével? 

Nem, ez sem igaz, mert azon kevés oktató közé tartozik, akik a társadalom két ellentétes pólusán elhelyezkedő emberek sokaságával találkoznak. Firenzében, Velencében, Salzburgban ugyan kényezteti az élet fiatalemberként és Bécsben megismerkedik a szellemi és anyagi fényűzéssel, de később olyan helyeken lesz lelkész, ahol valamilyen szempontból kisebbségben, hátrányos helyzetben lévő embereken tud segíteni. Először New York ír negyedében, majd Puerto Rico szegénynegyedében lelkész, majd később Mexikóban (Cuernacavában) szervez oktatói központot latin-amerikai papok számára. Már nem csak tanul, hanem tanít is.

Elvesztette a hitét az intézményekben?

Talán igen, mert az egyház kiközösíti egy CIA riport kapcsán (Paquot, 2003), amikor a egyház szervezetét bírálja és 1976-ban bezárják a CIDOC oktatóközpont is a kapuit, amelyet ő alapított. Igazi vándortudós (itinerant scholar) lesz, aki bejárja Amerikát és különböző egyetemeken tanít. (Lemmerer, 2009)

A személyes életében tehát kevés olyan tényezőt találunk, amely közvetlenül indokolná az iskolák elleni fellépést. Annyit azonban látunk, hogy a szegénynegyedekben megélt tapasztalat és a fogyasztói társadalom egyszerre hat rá. Ezért minden bizonnyal filozófiai, gondolati síkon, eszmecserék, viták sorával jut el odáig, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek okainak egyikét az iskolai rendszerben találja meg.

Ha elolvassuk a mű bevezető részét, választ kapunk arra, milyen gondolatok, személyek voltak inspiráló hatással a mű létrejöttére és szerzőtársakat is találunk.

Illich elsősorban Everett Reimert említi, mint olyan személyt, aki nélkül „eszébe nem jutott” volna a meglévő oktatási rendszert bírálni, nemhogy a megszűnését szorgalmazni. (Illich, 1970, 2) Reimer az egyik legismertebb oktatásfilozófus, aki több bíráló könyvet is írt a fennálló iskolarendszerről. Szerintem Illich számára a ’School is dead’ című könyvének elolvasása is megfelelő szellemi indíttatást biztosított volna a műve megírásához, de ők tizenhárom éven keresztül beszélgettek a CIDOC (Center for Intercultural Documentation) berkeiben. Milyen tevékenységet végez a CIDOC? A CIDOC a 60-as 70-es években szolgál egyrészt nyelviskolaként, másrészt kulturális központként Cuernaavában, de valódi célja a Vatikán „harmadik világbeli” tevékenységének dokumentálása lett volna. Vannak olyan vélekedések is, amelyek szerint „egyfajta anti-egyetemként szolgál hippik számára”(Madar, 2010, 2), de mindenképpen olyan hely, ahol számos politikai, gazdasági, teológiai kérdést szabadon megvitattak és olyan következtetéseket is levontak, amelyek érdekeket sértettek. Illich ezekben az években egyfajta „networker”-ként működött (Lemmerer, 2009). Ha megnézünk egy SNA (Social Network Analysis) rajzot (1.sz.melléklet) Illich CIDOC-os időszakából, képet kapunk arról, hogy milyen gondolkodókkal volt kapcsolatban a világ különböző részeiről  A network hálóban szerepel Paul Freire és Eric Fromm neve is. Mindannyian szerzői valamilyen módon ennek a műnek, mert Illich átadta nekik a kész fejezeteket, amelyet megjegyzéssel láttak el és később ezt Illich beépítette(Illich, 1970, 2). Az SNA ábra ezért többségében a szerzőtársakat jelöli. Illich elmondja, hogy ha elolvassák a végleges változatot nagyon sok gondolatot fognak találni, amelyek tőlük származik. Egyedül Paul Goodman az, aki kritikáival „radikálisan kéri” alapálláspontja megváltoztatására. (Illich, 1970, 2)

            A mű maga hét fejezetből áll, amelynek első fejezete logikai láncolatokon keresztül próbálja elmagyarázni miért indokolt korunkban az iskolátlanítás.

Abból indul ki, hogy ha a „nem anyagi jellegű szükségletet áru típusú keresletté transzformálják”, akkor az értékek „intézményesülnek”, vagyis a műveltség, a testi és lelki egészség, a jólét és a mobilitás értékeit és irányait ezen intézmények határozzák meg. (Illich, 1975, 129) Az emberek értékrendszere így átalakul, nem a kisebb közösség vagy önmaga dönti el, hogy mi a fontos, mire van szüksége az életben, és mit tekint tudásnak, hanem a szervezetek. Eldöntik az egyén felett, hogyan kell gondolkodnia, mit kell értékesnek tartania az iskolában, politikában, városi életben, de még a szabadidőben és a családi életben is. Ez vezet oda, hogy az emberek összetévesztik a „tanulást a tanítással, tanulmányi előmenetelt a műveltséggel, a diplomát a hozzáértéssel”. (Illich, 1975, 128) Ez a jóléti bürokrácia nem csak az oktatás terülétén jellemző, hanem áthatja a jóléti társadalom minden szféráját a gazdaságot, a politikát és az egészségügyet is. Mivel a szükségletek kielégítése intézményesül még inkább nyilvánvalóvá válnak, sőt felerősödnek a társadalmi egyenlőtlenségek, amely a polarizáció irányába hat és végül kialakul az „intézményesül a nyomor” (Illich, 1975, 129) Illich gondolatmenetének következő láncszeme, hogy akik eddig szegények voltak, azok most kapnak egy belső tehetetlenséget is azáltal, hogy lelkileg kiszolgáltatottá lesznek, hiszen előttük van a mérce, hogy hogyan kell gazdagnak, befolyásosnak, mértékadónak lenni, amelyet ők soha nem érhetnek el. Egy szegény számára azok a „tanulási feltételek, amik a középosztálybelinek magától értetődően adottak”, mint „a társalgási alkalmak, az otthoni könyvek, a szünidei utazások, vagy a kialakult öntudat” nem elérhetőek, ez pedig egyfajta kisebbrendűségi érzés kialakulásához vezet. (Illich, 1975, 132) A „klasszikus szegénységet” végül felváltja a „modernizált szegénység”, ahol a nincs tere az önálló művelődés megszervezésének, az öngyógyításnak és elhitetik az emberekkel, hogy az intézmények az egyedüli színterei a szükségletek kielégítésének. (Illich, 1975, 132)

Illich úgy fejezi be a gondolatsort, hogy végül az egész országra kiterjed a modernizált szegénység. Ráadásul minél nagyobb a mértéke és a mindenkire érvényes jelleg, annál fejlettebbnek vallja magát egy ország. Minél több ember kerül be az oktatás rendszerébe annál nagyobb a modernizált szegénység mértéke. Ráadásul az állampolgárok átlagos iskolázottsági szintjének megfelelően skálákat képeznek, amely „egyfajta nemzetközi kasztrendszerbe” sorolást jelent. Szerinte ez sokkal megalázóbb mint az „egy főre eső nemzeti termék” szerinti osztályozás. (Illich, 1975,134) Olyan mintha bizonyítványt állítanánk ki arról, hogy az adott ország, hogy teljesít értékelnyomásból, központosításból, modernizált szegénységből. Ivan Illich gazdasági oldalról is szemügyre veszi ezt a folyamatot. Egy amerikai példát hoz a hatvanas évekből, amikor hárommiliárd dollárt költöttek arra, hogy hatmillió gyerek hátrányos helyzetét orvosolják az oktatásban. Illich szerint ez semmilyen szignifikáns javulást nem hozott. Ennek egyik magyarázatát abban látja a szerző hogy az iskoláknak nem kellett elkülöníteniük a költségvetésükben ezt az összeget, így csak egy töredéke jutott el a hátrányos helyzetű tanulókhoz. Célszerűnek tartotta volna ha korrepetálási segélyek formájában maguk a kedvezményezettek kapják és nem feltétlenül az iskolán keresztül.

Érdekes gondolat a fogyasztói társadalom elkényelmesedése és a szegénység relativitásáról írott rész. Az USA szegényeinek kijár, hogy „gyermekefelügyelő kísérje iskolakerülő gyermekeiket iskolába” és napi hatvan dollárért kórházba utalják őket, ha szükséges. Illich azt mondja, hogy ez a hatvan dollár a világ sok országában háromhavi fizetésnek felel meg (Illich, 1975, 136). A szegénység abból származik, hogy ezek a szolgáltatások morálisan nélkülözhetetlenek attól fogva, hogy az intézmények erről meggyőzik a társadalmat. Ivan Illih alternatíváira azonban még néhány fejezetet várni kell. Itt egyetlen kijelentést tesz csupán: „csakis úgy vehetjük elejét a szegénység fokozódásának, ami tudnillik a jelenlegi egészségügyi, oktatási, közjóléti intézmények káros mellékhatásának a következménye, ha megvonjuk ezektől a dollárokat” (Illich, 1975, 131).

Ez bennem közgazdászként azonnal elindította a támogatások nélkül való, csak piaci alapokra helyezett gazdaság működésének modelljét, amelynek persze van reális esélye a legtöbb társadalmi, gazdasági területen, de ha kivonul az állam az oktatás, az egészségügy és a művelődés területéről és csupán piaci alapokra helyezi – feltételezve, hogy továbbra is lenne igénye rá az embereknek- akkor ennek az lesz a következménye, hogy a már csak magánúton működő iskolák, kórházak, színházak, művelődési intézmények a tehetősebbek számára lesznek csak megfizethetőek és ezáltal végleg kirekesztődnek ezekből a szolgáltatásokból a szegények.

Illich telhetetlennek mutatja az embert és arról ír, hogy az ellátottság csak további igényeket generál. Illich megoldása egyértelműen egy visszafordulási kísérlet, ahol az jelent megoldást, hogy a helyi közösségek próbálják a „saját tapasztalataikkal, saját eszközeikkel” megoldani a felmerült igényeket (Illich, 1975, 130). Sajnos nem ad a szerző arra vonatkozóan támpontot, hogy ezt hogyan lehet és milyen területeken megtenni.

Bár a műnek nem szándéka, mégis arra készteti az értő olvasót, hogy gondolkodjon el azon, hogy egy társadalom gátat szabhat-e a saját fejlődésének, modernizálódásnak és az igények növekedésének?

Illich reformokat szeretne, nem „még több pénzt az oktatásba”, mert az csak elmélyíti a problémát. Fel szeretné számolni az iskola monopóliumát, éppen úgy mint két évszázaddal ezelőtt az „Egyesült Államok, amely példát mutatott az „egyetlen uralkodó egyház monopóliuma ellen vívott” harcban.  (Illich, 1975, 135)

Az iskola és az egyház között von párhuzamot azzal mondatával is, hogy a „képzelőerőnk is iskolátlanítva lett” az iskola mondja meg hogyan gondolkodjunk, amely hasonló ahhoz, mint amikor az egyház dönti el mi Istennek tetsző és mi nem. (Illich, 1975, 134)

Azt szeretné, hogy nem csak azoknak „tartogassa az iskola az előnyeit, ..”akik a szentesített úton haladnak”. Szerinte most szembe megy az oktatás az eredeti célkitűzésével, miszerint a személyes élettörténettől függetleníteni kell az iskolába jutás lehetőségét. (Illich, 1975, 133)

Találhatunk azonban a műben meg nem magyarázott furcsa gondolatokat. Ilyen például  annak a kijelentése, hogy a „demokratikus oktatás” „intellektuális sivársághoz” vezet. (Illich, 1975, 135). Sajnos a szerző nem fejti ki részletesen pontosan mit is ért alatta. Ha az egységes követelményeket az adott évfolyamokon, az szerintem nem jelent sivárságot, ha az egységes tanrend szerinti tanulást, az sem sivárság, ha a tananyag egységességét nézzük és a tanulókhoz való sokszor személytelen viszonyt, az viszont már eredményezhet sivárságot.

A műben felfedezhetünk olyan Illih korában előremutató elgondolást is, amely az iskolán kívül megszerzett tudás elismerésének szükségességét hangsúlyozza és amely évtizedekkel később ’előzetesen megszerzett tudás beszámítása’ néven válik elfogadottá az az oktatásban. Olyannyira fontosnak véli az ilyen irányú diszkrimináció elkerülését, hogy tabuként kezelné a felsőbb iskolai vagy munkahelyi felvételeknél az oktatásban való előremenetelt éppúgy, mint a származás, faji hovatartozás, vallásos hit kérdését. Csak a szakértelmet vizsgálná, nem a bizonyítványokat.

A mű második része az ’Iskola fenomenológiája’ az iskola mibenlétét és a tanulás funkióit elemzi. Kevéssé izgalmas, mint az előző fejezet, amely a társadalom igazságtalanságai miatt szenvedő emberek haragját próbálta szenvedélyesen társadalomfilozófiává transzformálni, de legalább annyi társadalomkritikát fogalmaz meg.

Illih ebben a fejezetben a gyermek és az iskola kapcsolatát nézi meg. Arról ír, hogy amennyiben valakit gyermeknek tekintünk az tanárok irányítása alá helyezzük, holott iskolátlanabb kultúrákban már ilyenkor régen az élet és a felnőttek tanítják őket. A tanár mint mindannyiuk szülője az értékek tekintetében a fogyasztást és az engedelmességet fogja megjelölni és ezáltal konzerválja a gyermeki létüket és a mástól való függőséget. (Illich, 1970, 22) A szegényebb gyermekek szüleinek számára pedig olyan hamis hitet ad, amely elhiteti velük, hogy a gyermekeiknek sikerülni fog a felemelkedés az iskola által, pedig Illih szerint ez egy hamis hit. A szerző ritkán, de a humor eszközével is él, például akkor, amikor az oktatás egy olyan új világvallásnak tekinti, amely elhiteti a szegényekkel, hogy a gyerekeiknek vagy unokáiknak jobb lesz, de ez csak annyiban különbözik a katolikus vallástól, hogy az már a halál után is jobb életet ígér. (Illich, 1970, 23)

A harmadik fejezetben, amely ’A haladás ritualizálása’ címet kapta, Illich azt fejti ki, hogy hogyan kapja el az iskola az embereket és kényszeríti bele egy fogyasztási sprirálba. Az iskola itt mint „új világvallás” a legdinamikusabban növekvő munkaerőpiacot jelenti. Illich adatai szerint a 62 millió ember tartozik az iskolához az USA-ban valamilyen módon és még 80 millió ember tölti a napját más munkahelyen. (illich, 1970, 34) Ennek az adatnak a forrását nem jelöli meg, így megkíséreltem én megkeresni a publikált statisztikai adatok között és alátámasztani Illich érvelésé. De nem sikerülhetett, mert 1975-ben amikor a művet írta az USA népessége már 250 milló fő körül járt. Ha levonjuk a munkanélküliek és a nyugdíjasok számát akkor sem kapjuk meg a fenti arányt. Mindez nem változtat azon, hogy nagyon sok ember számára lesz értékhordozó és a mindennapi élet része az iskola. Itt az olvasónak el kell újra gondolkodnia azon, hogy jó-e az ha az iskola közvetíti az értékeket és ha igen melyek azok, amelyeket közvetítenie kell.

A negyedik fejezetben az iskolán túli ’Intézmények világát’ veszi górcső alá Illich. Egy értékelő rendszert hoz létre, amelynek egyik végén a „convivial” intézmények helyezkednek el, amelyeket talán (pozitív, joviális, segítő jelzővel lehet fordítani) és a másik oldalon a „manipulative” a manipulációra kész intézmények. (Illich, 1970, 39) A segítő intézményekre nagyon kevés példája van a szerzőnek, csak a posta-, telefon, metró hálózat és a különböző piacok kerülnek ide. Megemlíti a tőzsdét is amelyet más megközelítési móddal inkább manipulatív intézmények közé sorolnék. Természetesen az iskola a manipulatív intézmények közé tartozik nála, amely folytonosan új tanulási csomagokkal lépteti előre a tanulókat, olyan rendszert erőltet rájuk, amelyet nem is akartak igénybe venni.

Az ötödik fejezetben az ’Irracionális ragaszkodást’ szeretné megszűntetni egy ellenkultúra által. Kétségbe vonja, hogy a tudás a tanítás eredménye lenne. Az oktatási intézetek olyanok mint egy tölcsér, amelyen keresztül az oktatás újítói, irányítói betölthetnek bármilyen gondolatsort amelyet becsomagoltak. (Illich, 1970, 50). Kritizálja a reformok hirdetőit, így például a Summerhill oktatási struktúráját is. Illich azt mondja, hogy „free-school” még mindig „school” és ugyanúgy szocializál és nem függetlenít az iskoláztatás elvárásaitól. (Illich, 1970, 47)

A hatodik fejezet ’A tanulás szövete’ végre vállalkozik arra, hogy ne csak tagadjon, hanem alternatívákat adjon a megszüntetendő iskolarendszer helyett. Nagy várakozással olvastam a fejezetet. Izgalmas mondatot találunk az elején: Ha megkérdezel olyan embereket, aki nem hisznek abban, hogy a tanulásnak más módja is van, mint az iskola, furcsa módon arra a kérdésre, hogy hogyan szerezték a tudásukat, legtöbbször az iskolán kívüli folyamatokat, ismeretszerzési módokat említik (olvasás, beszélgetések, TV-nézés, kortársak mintái) (Illich, 1970, 52-53). Illich szerint egy újfajta attitűd van kialakulóban, amely a tanulásban és azok tartalmaiban a környezet felé fordul, abba ágyazottan keresi az új ismereteket és csak akkor, amikor számára azok szükségesek. Olyan új oktatási rendszert definiál, amely a saját korában nem lehetett működőképes és még most is túlmutat a lehetőségeken. Ha Illichnek 1970-ben rendelkezésére áll az internet, egészen más erőforrásokat és kapcsolati rendszert tervezhetett volna a tanulási modelljéhez. A modell alapgondolata az, hogy minden személy számára biztosítani kell a tanulási lehetőségét és a hozzá kapcsolódó erőforrásokat. Illich szerint az iskola független a társadalmi és politikai modellektől, mindenhol ugyanúgy működik és mindenhol ugyanazt ígéri: ha előrejutsz a szolgáltatásláncomon kilépsz a szegénységből. Egyedül Kínától reméli, hogy sikerül megoldania másként az oktatást. (Illich, 1970, 53-54)

Az Illich által felvázolt modellt négy „network” tényező alkotja. Az egyik az oktatási tárgyak, folyamatok szolgáltatására irányulna, amelyeket bérbe lehetne venni, meg lehetne vásárolni. Könyvtárak, múzeumok, színházak, farmok, repülőterek lennének a szolgáltatók. (Illich, 1970, 56) A szolgáltatás szervezési, fenntartási módjára vonatkozóan nem találtam információkat. A másik tényező a képességek kialakítása és cseréje, amelynek lényege, hogy készül egy lista, amely után az emberek megkereshetik egymást és kérhetik a nekik hiányzó képességre való tanítást. Ez izgalmasan hangzik, ha kidolgozzuk hozzá az igénybevevés feltételeit, az értékelés és szembeállítás módjait. Azon gondolkodtam, hogy az olvasókban vajon felmerül-e annak igénye, hogy az elgondolásokon túl, annak gyakorlati megvalósítását is átgondolja. Nekem például azonnal eszembe jutott a time-based-currency gondolata, amelyben pénz nélkül, időalapon nyújtanak szolgáltatást az emberek egymásnak: valaki beszereli a gázvezetéket valakinek, ő pedig viszonzásul nyelvleckéket ad neki.Ez több helyen működő rendszer, de csak oktatásra gondolunk szerintem az nehezebben valósítható meg.

A harmadik tényező a „szabad párválasztás a tanulásban”, amely lényegében egy tanulótárs keresését jelenti. Ez a gyakorlat véleményem szerint az iskolai oktatás mellett is használható az iskola nélküli társadalomban pedig elengedhetetlen.

A negyedik tényező egy oktatási nevelési központ terve, ahova tanácsért lehet fordulni.

A tényezők összekapcsolásáról azonban a szerző csak keveset ír. Hogyan lesz ebből egy ember számára jól használható tudásegész? Ki biztosítja, hogy elemi ismeretek nem maradnak ki a tudásából? Hogyan találja meg az egyén a lépcsőfokokat, az egymásra épülő tananyagot, ha komplexebb ismeretekről van szó? Honnan fogja tudni, hogy tanácsot kell kérnie, ha nem is érzi, hogy zsákutcában forog egy területen? Hogyan válthatunk tanulótársat ha nem haladunk előre együtt? Hol kapja meg a bátorítást a visszacsatolást?

Rengeteg a felmerült kérdés bennem és szerintem minden olvasóban így történik majd.

A hetedik fejezetben „Az Epimétheuszi Ember újjászületését” már csak egy kis ráadásnak érzem egy nehez, összetett probléma megoldási kísérlete után. Egy mitológiai hasonlaton alapul, ahol Prométeusz képviseli a fogyasztói világot, Prométheusz maga az Olümposzról elhozza ennek egy részét anyagi javak formájában, de Zeusz megbünteti az embereket, és elküldi hozzájuk Pandorát Epimétheusz lesz az aki befogadja és elszenvedi mindazt, amit az emberiség magára szabadított. Ő azonban közösségi emberként leküzdi azokat. Epimétheusznak végül megmarad a remény, amely miatt Ivan Illich reméli, hogy mi Epimétheusz és nem Prométheusz leszármazottai vagyunk.

A mű nagyon elgondolkodtató és rengeteg társadalomkritikával bíró mű. Kérdések megfogalmazására késztet, és vitákat indukál. Engem jövendő drámapedagógusként elsősorban egy fórumszínház megvalósítására ösztönöz, amely teret biztosít a résztvevők számára a véleméynük kifejtésére.

 Hivatkozások:

Illich Ivan (1970): Deschooling Society  http://philosophy.la.psu.edu/illich/deschool/. Letöltve: 2014.nov.5  A Társadalom iskolátlanítása című műnek csak egy fejezete érhető el magyar fordításban. A teljes művet angolul egy internetes adatbázisból töltöttem le.

Illich, Ivan (1975) : A társadalom Iskolátlanítása (első fejezet) in: Bajusz Klára-Németh Balázs Felnőttoktatási felfogások a 20. században. Andragógiai szöveggyűjtemény Eredeti forrás: Valóság  1975. 17. évf. 11 szám

Hansom Paul (2001): Twentieth-century European cultural theorists  Detroit, Mich.Gale Group. 212.old.

The Daily Telegraph, ( 2002) Ivan Illich obituary /A szerzőjét az újság online változata az archív anyagok között nem tüntette fel /  http://www.telegraph.co.uk/news/obituaries/1415202/Ivan-Illich.html Letöltve: 2015. jan 4.

Madar Chase (2010): The People’s Priest  February 1, 2010 in The American Conservative http://www.theamericanconservative.com/articles/the-peoples-priest/ Letöltve: 2014. nov. 25

Paquot, Thierry (2003)  Ivan Illich: A tribute :The nonconformist Le Monde Diplomatique 2003. jan.  http://mondediplo.com/2003/01/15illich  Letöltve: 2014. nov.20

Elisabeth Lemmerer (2009)  Examining a Sample of the American-Mexican Scientific Cooperation in the 1960s: A Social Network Analysis of the CIDOC-Network  Diplomadolgozat Bécs  http://othes.univie.ac.at/6734/1/2009-09-24_0305546.pdf  Letöltve: 2014. nov.12.  /Az idézetek saját fordításon alapulnak/

 1.számú melléklet:

Elisabeth Lemmerer Ivan Illich-ről kapcsolatairól szóló SNA ábráját a következő forrásból töltöttem le:   Elizabeth Remmer (2009):  Examining a Sample of the American-Mexican Scientific Cooperation in the 1960s: A Social Network Analysis of the CIDOC-Network  Diplomadolgozat Bécs  http://othes.univie.ac.at/6734/1/2009-09-24_0305546.pdf