A Social S.O.S foglalkozás egyike Nyitott Kör Alapítvány egyik színházi nevelési előadásnak, amely feladatul tűzi ki, hogy felhívja a figyelmet az idegenekkel és a mássággal szembeni előítéletekre, ugyanakkor nem titkolt célja a migrációval kapcsolatos érzékenyítés.

Az előadásokat a Nyitott Kör négy színész drámatanára tartja gimnáziumok és szakgimnáziumok diákjai részére. Áprilisban a Váci Szakképzési Centrum szentenredei tagintézményében a Petzelt József Szakgimnáziuma és Szakközépiskolában, valamint a Petőfi Sándor Gimnáziumban /Budapesten/ került sor a foglalkozás megtartására, májusban az Általános Mozgásjavító Óvoda Általános Iskola és Gimnázium májusban tartották a foglalkozást.  Mindhárom esetben 9.-es és 10.-es diákok vettek részt rajta.

A szentendrei Petzelt József Szakgimnázium diákjai szakács és cukrász szakon tanulnak. A gimnázium vezetőjének elmondása alapján a fiatalok elsősorban középosztálybeli szülők gyermekei és különböző családi háttérrel rendelkeznek. A foglalkozáson 17-en vettek részt. A diákokkal csak interjú készült, kérdőívet nem töltöttek ki.  A budapesti Petőfi Sándor Gimnázium, a diákok és tanárnőjuk elmondása alapján erős gimnáziumnak számít, és a diákok java része továbbtanul, bár nem szerepel a 10 legjobb gimnázium listáján. A szülők elsősorban a középosztály tagjai. A résztvevő tanulók száma 34 volt, a kérdőívet 30 diák töltötte ki.  A Mozgásjavító Iskola diákjai 8-an voltak, és mind a nyolcan kitöltöttek a kérdőívet. Fontos tudni Mozgásjavító Iskola tanulóiról, hogy szinte minden diák kerekesszékben ül, csak két tanuló tud a saját lábán közlekedni. Különféle okokból kényszerülnek a gyerekek kerekesszékbe, melyekről a tanárnőjük mesélt el a foglalkozás szünetében. Pici koruktól az elméjüket tudják csak korlátlanul használni, de a testüket nem. A lábuk szinte abszolút nem mozog és a kezük is csak korlátozottan. Hatalmas azonban a világ iránti érdeklődésük, nyitottságuk. A szülői háttérről sajnos nincs információm, de az egyértelműen látszik, hogy hatalmas erő- és időbefektetést igényel tőlük, hogy fizikailag és lelkileg is segíteni tudják gyermeküket abban, hogy el tudjanak jutni az érettségiig.

A kérdőívre adott válaszok összefoglalása:

Az első négy kérdésre esetében a válaszokat egy skálán kellett elhelyezni a válaszadóknak, ahol az egyes jelentette az “egyáltalán nem/ nagyon kevés” és az ötös jelentette a “nagyon/ teljesen más” kategóriát.

Az első kérdés arra várt választ, hogy mennyire volt számukra más ez a foglalkozás, mint egy “hagyományos” színházi előadás. Mindkét csoport különlegesnek érezte a foglalkozást, bár a mozgásjavító iskola diákjainál az érték kicsit magasabb volt. A Petőfi Gimnázium diákjainál az átlagértéket 4.23, a mozgásjavító iskola diákjainál 4.5.

A szöveges válaszokból az is kiderül, hogy elsősorban a “bevonódás” miatt érezték különbözőnek egy hagyományos színházi előadástól. A másik szó, amelyet használtak az előadás másságának megfogalmazására, a “részese voltam az előadásnak” kifejezés. Mindkét gimnáziumi csoportnál megjelent az indoklások között, hogy önmagukat érezték színésznek és az is, hogy tulajdonképpen nem is színházi előadás volt, mert a hagyományos előadásnál “van forgatókönyv”, és “egy néző sosem lehet szereplő”,  és “ nem befolyásolhatja a történet egyetlen szegletét sem”. A gyerekek közül sokan úgy érezték, hogy “saját ötleteik” kerülnek megvalósításra. A fiatalok nem ismerték a TIE fogalmát, de akaratlanul is megadták annak fő ismérveit. Sokan írták, hogy “döntési alternatívák voltak”. Itt megemlítették a vezetők megválasztását, a közösségük kiépítésének formáját, a bennszülöttekkel szembeni viszonyulást, amelyet teljesen “rájuk bízták” a színész drámatanárok, és a sebesült bennszülöttel szembeni bánásmódot is.  A petőfisek megfogalmazásában:  “jobban magaménak éreztem így az előadást”, “sokkal jobban lekötött és interaktívabb is volt”, “nem néztük az előadást, hanem mi magunk voltunk az előadás.” Egy tanuló írta csak, hogy “volt beleszólása az embereknek, de ha dönteni kellett a színészek hozták meg a forgatókönyv alapján”. Talán azért mondta ezt, mert valóban volt egy helyen, a rab megkínzásának lehetőségekor, hogy a választott vezetők nem mindegyike akarta megkínozni a rabot, a döntés nem volt egyértelmű, mégis azzal a konklúzióval zárult a kör, hogy a rab elmenekült a kínzás után. A legtöbb esetben természetesen voltak döntési alternatívák.

A második kérdés az érintettségre kérdezett rá. A Petőfi Gimnázium tanulóinál az átlagérték 2,97 volt, míg a Mozgásjavító Iskolában 3,88 volt. A különbség majdnem egy egész érték, amely jelentős eltérés a két gimnázium diákjainak érintettségét tekintve. A Mozgásjavító Iskola diákjai talán azért élték át erősebben a történetet, mert kevesebben voltak, így közvetlenebbül jelen tudtak lenni, és dönteni az egyes szituációkba, valamint a “más emberek” iránti érzékenységük és nyitottságuk is nagyobb, mint egy átlagos diáknak, hiszen a társadalom előítéletei miatt a mozgáskorlátozottságuk miatt ők is megélik a másságot. Ha megnézzük a szöveges kiegészítéseket, a válaszaikban ez úgy jelent meg, hogy “beilleszthető volt a mostani helyzetünkbe”, “pörgős volt”, “más szemléletet adott”. A Mozgásjavító iskolában negyed annyi gyerek játszott, mint amennyien a Petőfi Gimnázium tanulói voltak, ez magyarázat lehet arra, hogy a petőfiseknél miért csak az osztály harmadát érintette meg az előadás.

Akiket a petőfisek közül megérintett (4-es, 5-ös értéket jelöltek be), azok a válaszaikban azt írták, hogy “nagyon sok résznél volt jó a sztori”, “az előadás először rejtve, majd a végén nyíltan szedte elő a különböző érzelmeket és az azokról alkotott véleményeket”, akkor érintette meg leginkább őket, “amikor a saját életemről kellett beszélnem”, “amikor megtudtam, hogy valódi történet alapján van”.  Akiket közepes értéket írt be, annál a következő mondatok jelentek meg: “elgondolkodtatott, hogy én vajon másként reagáltam volna-e az őslakosokkal szemben”, “amikor a sérült őslakót bevitték a táborba”. Voltak, akiket az előadás egy bizonyos része érintett meg. Legtöbbször a rab kínzásának megbeszélését emelték ki, de fontos volt a térkép széttépése is. Egy tanuló számára a “vezetők megválasztása” jelentette a legerősebb hatást, egy másik diák számára pedig az volt meghatározó élmény, hogy látta milyen másként viselkednek a társai a szerepfelvétel során: voltak “akik az iskolában általában dominánsak szoktak lenni, most inkább megfigyelők voltak, akikre viszont a visszafogottság jellemző inkább, most vezető szerepet is vállaltak”. A csoport válaszaiból kiderült, hogy a szerepen kívüli utolsó beszélgetésnek is hozzájárultak ahhoz, hogy érintetté váljanak. “Ott éreztem, amikor a saját életünkről beszéltünk.” “Amikor a végén arról beszélgettünk, hogy ki a betolakodó és ki nem az.”  “Megláttam benne napjaink bevándorlási helyzetét, és ez egy kicsit felkavart.”

Akik 2-es értéket írtak a négyzetbe, tehát nem érezték érintve magukat, azoknak a válaszaiban a következő okok szerepeltek: “túl nagy létszámban jelentünk meg a foglalkozáson”, “lassan történtek az események és kicsit egyhangú volt”, “jól oldották meg a feladatot, élvezhető volt az előadás, de nem gondolkodtatott el sehogy”, “túlságosan meseszerű volt”, “sokszor kiestem a szerepből nehéz volt visszarázódni”.

A harmadik kérdés azt vizsgálta, hogy megfelelt-e a diákok számára a felkínált részvételi lehetőség, vagy többre vágytak volna. Az átlagérték 2,67 volt a Petőfi Gimnáziumban, és 3,25 a Mozgásjavító Gimnáziumban. Itt a kapott értékek fordított sorrendje nem meglepő az előző kérdés válaszainak tükrében. A Petőfi Gimnázium tanulói szerettek volna jobban bevonódni, még a Mozgásjavító Gimnázium diákjai számára elegendő volt a felkínált szerep.

A petőfisek közül két gyermek volt, akik kevésbé szeretettek volna részt venni a foglalkozáson (ők adtak 4-es értéket), tizennyolc gyermek számára volt megfelelő a részvétel mértéke (3-as), 8 tanuló viszont az írta, hogy sokkal jobban szeretett volna bekapcsolódni az események alakításába (2-es), és ketten voltak, akik nagyon kevésnek érezték a lehetőséget a részvételre (1-es érték).  A Petőfi Gimnázium tanulói arra a kérdésre, hogy hol érezték kevésnek a részvételi lehetőséget, legtöbben szerepbelépést jelölték meg a hiányérzetük forrásaként, “akkor szerettem volna, amikor konkrét szerepet kellett volna játszani, nem a gondolatokat megosztani”, “amikor a kockákat kellett megszereznünk”, “jobban a feladatok megoldásában, és kevésbé a beszélgetésben”, “amikor vadászni mentek”, “mindenben, de sokan voltunk, ez nem a foglalkozás hibája”.

A két csoport a színházi nevelési előadás létszám optimumának a szempontjából a két véglet között mozgott. A Mozgásjavító Gimnázium esetében egy kis csoportról volt szó, amely még megadta a csoportérzetet, és a résztvevők számára nagyfokú egyéni játéklehetőséget biztosított. Még egy külső megfigyelő számára is követhető volt a döntésekben való egyéni részvétel, a vélemények formálódása, és az aktivitási szint változása. Sokkal erősebb volt az egymásrautaltságuk a játékban, és közvetlenebb a véleménynyilvánítás a szerepekben, és azon kívül is. A Petőfi Gimnáziumban tanulóinak 30 feletti létszáma nem tette lehetővé a közvetlen részvételt, a csoportmegbeszéléseken lassan haladt előre a kör, ez érezhető volt, amikor a visszatérő álmokról kellett beszélgetni, és amikor a jövőjükre vonatkozó terveket készítették a hasonló foglalkozásúak emberek csoportjai. A konvenciók között az elején valóban domináns volt a kiscsoportos megbeszélés, néha kettő is követte egymást, majd teljes csoportos egyeztetéssé alakult át. Nehézséget jelentett a létszám a vadászok kiválasztásánál, az otthon maradottak elfoglaltságának megtalálásában, és a fehér oroszlán kirakóinak szoborjeleneteinél is.

A negyedik kérdés volt talán a kérdőív legfontosabb kérdése, hiszen az iránt érdeklődött, hogy milyen mértékben változott a gondolkodásuk a foglalkozás során a bevándorlókról és azok befogadásról. A Petőfi Gimnáziumban ez az érték 2,03 volt, míg  a Mozgásjavító Gimnázium esetében 2,88. Ahol az 1-es érték felelt meg az “egyáltalán nem”, a 2-es érték jelentette az ”alig változott”, a 3-as érték “kicsit változott” kategóriának. Természetesen ezek relatív sávtartományok, és mint minden Osgood féle attitűdmérési skála ez is a személy megítélésétől, az önismerettől és az önbevallási képességétől függ, de ha megnézzük a részleteket vissza lehet fejteni a válaszok hátterét.

A Petőfi Gimnáziumban a résztvevő tanulók 30%-ának változott a véleménye a bevándorlók kapcsán, a Mozgásjavító Gimnáziumban ez az arány 88% volt. Persze az első esetben 7 tanulót jelent ez a 30-ból, a másodikban 7-et a 8-ból, de mégis elgondolkodtató, hogy mi okozza a különbség. Az egyik ok talán az, hogy a Petőfi Gimnázium tanulóinak, a magas létszám miatt kevesebb lehetőségük volt a szerepben való játékra, és a beszélgetések során az érveik kifejtésére, így az események is lassabban gördültek előre, a konszenzus megkeresése miatt. A másik ok talán a mozgásjavító gimnazisták “másság” elfogadásával kapcsolatos érzékenységében keresendő. Nyitottabban álltak hozzá, pro és kontra érvek elhangzása után változtatták véleményüket, amennyiben belátták annak szükségességét.

Ha megnézzük a véleményváltozás jellegét, azt találjuk, hogy mindkét csoportnál megjelenik a bevándorlás mélyebb, “jobb megértése” és “a nehézségeik átélése”. Volt azonban egy diák, akinél fordított volt a hatás, azt írta, hogy rájött, hogy “a bevándorlóknak kellene inkább alkalmazkodni”, mert eddig úgy gondolta, hogy egy bevándorlónak mindent meg lehet tartania a szokásai közül, és a befogadó társadalomnak kell messzemenően biztosítania a beilleszkedés feltételeit. A petőfiseknél felbukkan az indoklások között “jó és rossz bevándorló elkülönítése” és a “tárgyalás lehetősége” mint új gondolat. Mindkét gimnáziumi csoport leírta, hogy az új gondolatok attól ébredtek, hogy figyelembe kellett venni a többiek véleményét. “Elég sok nézet volt”, és ha “kompromisszumra akartak jutni, akkor azokat ütköztetni kellett egymással, meg kellett vitatni. A Mozgásjavító Gimnáziumban szintén sok nézet volt, de azt gondolnánk, hogy a kompromisszumkeresés egyszerűbben ment a létszám miatt, a vitákat figyelve azonban, ahol majd mind a nyolc résztvevőnek karakán, egyéni véleménye volt, és ezt képviselte is, igazi ereje volt, és sokszor a szavazás döntött. A Mozgásjavító Iskolában a Petőfi Gimnázium diákjaival ellentétben még a foglalkozás elején úgy alakították ki, hogy ne legyen vezető, hanem mindenkit meghallgatnak majd, és együtt döntenek. A Petőfi Gimnáziumban négy képviselőt választottak a tanácsba, akik a különböző szakmai közösségket képviselték.

A petőfiseknél csupán egy valakinek változott erősen (tehát 4-es szinten) a véleménye, ötös szintet senki nem jelölt be. Akinek közepesen változott a véleménye azok között volt, aki a hétköznapi élettel összehasonlítva arra a következtetésre jutott, hogy “teljesen más bevándorlóknak számítottunk, mert nem a kényszer vezetett bennünket a szigetre”, másvalaki  azt írta: “A gazdasági menekülteket nem befogadni. A bevándorlók számát az adott ország gazdasági állapotához igazítani.” Akinek 2-es vagy 1-es szinten, tehát alig vagy egyáltalán nem változott a véleménye, leginkább az a mondat szerepelt a válaszában, hogy “nem hozott új nézőpontot”, “ nem a bevándorlásról, inkább a hódításról szólt”, “nem szereztem új érvet a témában”, “meseszerű volt”.

Ezekből a válaszokból arra lehet következtetni, hogy vagy egy toleráns a bevándorlást elfogadó osztályról van szó, vagy a darab eltávolodott az eredeti bevándorlás érzékenyítő céljától, mind korban, mind témájában.  Az utóbbi mellett szól, hogy sokan inkább területfoglalóként élték meg a szerepet, mint reménytelen szituációban lévő menekültekként. Olyannak látták magukat akik “erőfölényben” vannak, tehát nem kerültek át a “másik oldalra”, nem tapasztalták meg a bevándorlók helyzetét. A darabban egy csoport került szembe egy másik csoporttal, és megtörtént a szerepfelvétel is, de nem voltak mögöttük erős, felépített sorsok, csak egy felületi érintkezés a karakterrel. Lehet, hogy érdemesebb lett volna több időt szánni rá, és többféle konvenció keretében felépíteni a figurákat, esetleg családokat alkotni, különböző korú emberekkel. Ha szerepeltek volna benne gyerekek, idősek több nézőpontból ráláthattak volna a bevándorlás mozgatórugóira és kihívásaira.

A Mozgásjavító Iskolában ez nem érzékelődött olyan élesen, és sokkal gördülékenyebben követték egymást a konvenciók, és haladt előre a történet. Ez talán kis létszám miatt volt így, és az erősebb beleérzőképesség miatt. Náluk elsősorban közepes mértékű változásról számoltak be. Arról írtak, hogy a változást az új nézőpontok okozták, hogy lehetséges “befogadás és a tárgyalás” a két fél között, és ”jobban meg tudom érteni őket”. Aki erős változást jelzett ott a kétkedés lett erősebb: “nehéz megítélni, ki milyen szándékkal érkezik”.

Az ötödik kérdésre, -hogy mennyire nehéz új életet kezdeni egy idegen országban – szinte teljesen egyöntetű válaszok születtek. A Petőfi Gimnázium diákjainak 90%-a, Mozgásjavító Gimnázium tanulóinak 100%-a szerint nehéz. Az indoklásokat tekintve természetesen sokszínű a kép. A petőfisek elsősorban az emberi kapcsolatokra valamint a kultúra és a nyelv másságában látták a nehézséget; “nem ismerünk senkit”, “csupa idegennel vagy körülvéve”, “nem tudod kiben bízhatsz meg”, “nincs aki támogasson”. A mozgásjavítósoknál a “megszokottól való eltérés” volt a legfőbb akadály, és az “új környezethez való alkalmazkodás”, “ahhoz, amit ők képviselnek”.  Ez az eltérés természetes is a két gimnázium tanulóinak véleményében, hiszen a mozgásjavító gimnázium kerekesszékes tanulóinak a mindennapokkal való küzdelem még megszokott környezetben is kihívást jelent, akár az étkezésre, a közlekedésre, akár a kevés akadálymentesített közintézményre gondolunk. Náluk az emberi oldalhoz való alkalmazkodás mintha könnyebb lenne, és az új kultúrát inkább kihívásként élik meg.  A petőfiseknél a kultúra mássága mellett kiemelésre került az idegen nyelv, mint a nehézség egyik forrása. A Mozgásjavító iskola diákjainál ez nem került elő, sőt az egyik tanuló megjegyezte, “az lehet jó attól még, csak hozzá kell szokni az ottani élethez és emberekhez”.

A befogadó ország nyitottságának kérdése mindkét csoportnál megjelent, mert “nem tudunk változtatni rajta” és “nem biztos, hogy olyan befogadóak lesznek az ott élők, mint ahogy mi gondoljuk”. Volt, aki egészen erős kritikát fogalmazott meg, amikor Magyarországot példaként hozta, mint a menekültek célállomása: “hihetetlenül nehéz, pláne, ha Magyarországról beszélünk. Ilyen rasszista, maradi, kiközösítő országban nehéz beilleszkedni úgy, hogy a te ügyeddel nem foglalkozik szinte senki. Nem akar segíteni az átlag.”

A hatodik kérdésnél arra kellett válaszolniuk a diákoknak, hogy különböző döntési pontokban mennyire értettek egyet a csoport döntéseivel. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy válaszadó helyeselte-e a vizes ruhás vallatást. Meggyőződésem, hogy egyetlen gyerek sem tudja – szerencsére – milyen módot is jelent az (én sem), de a szavak szintjén roppant “bátrak voltak”, és persze egymás előtt sem vállalták akkor, hogy mégsem kellene embertelen eszközökhöz folyamodni. A kérdőívre adott válaszok persze már árnyaltabbak voltak. A petőfisek 64%-a még írásban is egyetértett a csoport döntésével. Ez az arány a mozgásjavítósoknál 50% volt. Az indoklásoknál szerepelt, hogy “a rab nem adott más lehetőséget”, “nem működött együtt”, “faragatlan és ellenséges volt”, “valahogy meg kellett tudni, hogy mi történt”, “gyorsabban bevallja a tetteit”, “büntetett előéletű volt”, “csak így tudtunk kiszedni vmit”, “igazából mindenki ezt tette volna vele”, “szerintem ez nem egy kegyetlen dolog, és nem lényeges”, “jár neki a büntetés”, “megfelelő vallatási módszernek érzem”.

Az énvédő mechanizmusok megannyi fajtájával találkozhatunk ezekben a válaszokban, Anna Freud kategóriáit használva: racionalizáció, intellektualizáció, projektálás, hasítás, disszociáció. A kérdőívekre adott válaszok azt mutatják, hogy a történetet egy-egy erősebb magasabb státuszú csoporttagtól származó “felütéssel”, el lehet vinni vállalhatatlan irányba is, amelyet a csoporthatás felerősít. A katonát játszó színész pedagógus volt, a látszólag egyenlő jogokkal bíró, “egy közüllünk” szerepet felvevő provokátor, de a tanári mivolta miatt mégis erősebben hatottak a mondatai.

Érdekes megézni a csoportdöntéssel egyet nem értők véleményét is; “feleslegesnek, barbárnak éreztem”, “nem kellett volna bántani, csak kifaggatni”, “ő nem akart nekünk rosszat”, alkut ajánlottam volna információért cserébe”, “előbb szépen kellett volna próbálni”, “ha ellenszenves és támadó vagy, a rab is az lesz”. Egy válaszadó volt, aki azért nem értett egyet a kínzással, mert helyette “meg kellett volna ölni vagy befogadni”. Megnéztem, hogy ennek a tanulónak mi volt a többi kérdésre adott válasza. A második kérdésnél, amely arra vonatkozott, hogy melyik rész érintett meg leginkább, azt válaszolta: “Mikor középen volt a rab és mindenki kínzást akart”. A későbbi válasz tükrében, természetesen ez is más értelmezést kap.

A második kérdés arra csoportdöntésre vonatkozott, hogy egyetértett-e a válaszadó azzal, hogy a térképet át kell adni az őslakóknak, hogy bejelölje a határokat. Ezzel a petőfisek 64%-a értett egyet, a mozgásjavítósok 50%-a. Ezek az arányok megegyeznek az előző csoportdöntés egyetértési rátáival. Az indoklásban az szerepelt, hogy “a békéhez néha kompromisszumot kell kötni”, “az ő területe volt előbb, az ő joga volt, hogy kijelölje a határokat”, “örüljünk, hogy adtak egyáltalán vmilyen terültet”, “nekünk kell hozzájuk igazodni”.

Aki nem értett egyet a döntéssel az azért tette, mert “nem igazságos, hogy ők egyedül döntsenek”, “mert okuk lett volna minket megtámadni”. Igazán lekezelő válaszok is születtek: “mi szabjuk meg a határokat, mert nekünk van fegyverünk”, “mert eddig azt sem tudták hogy néz ki a szigetük felülnézetből.

A harmadik kérdés a sérült rab gyógyítására vonatkozott. Ezzel mindkét csoport minden tagja egyetértett. Az indokok azonban sokfélék voltak.

A petőfisek 50%-a mondta azt, hogy emberissségi okok miatt, 44%-a, hogy a békés együttéléshez volt fontos a gyógyítás. Egy fő válaszolt úgy, hogy ha gyógyítjuk eggyel többel leszünk majd, és szintén egy fő írta, hogy “mégiscsak ember”. Ezt a “mégiscsak” meghatározást ugyanaz a személy adta, aki a kínzást nem tartotta “kegyetlen dolognak” és “lényegesnek”.  A mozgásjavítósok esetében majdnem mindenki úgy gondolta, hogy ez “megyegyezéshez vezet a bennszülöttekkel” és a “béke garantált”. Csak 1 fő emelte ki, hogy “alapvető dolog” a gyógyítást.

Az előadás során a sebesült befogadásánál a diákoknak bevándorlók szerepében kellett eldönteniük mi legyen vele. A bennszülöttek közül ketten hajóval közeledtek feléjük, akiket a színész drámatanárok játszották. Az egyikük nagy fájdalmat mutatott és fogta a lábát, tehát egyértelmű volt, hogy megsebesült valahol. Mozgásjavító iskola diákjai ennél a jelentnél elindultak a kerekesszékkel feléjük, és -mivel a szerep szerint nem volt közös a nyelvük-, mutogatták, hogy nem akarják őket bántani, sőt segíteni akarnak a sebesülten. A katartikus pillanat akkor jött el, amikor az egyikük azt javasolta, hogy tegyék fel a kezüket, hogy lássák, hogy nem akarják bántani őket. A jelenetben ez teljesen indokolt és elfogadható történés volt, de amikor egy pillanatra megmerevedett ez a kép és nem mozdult senki, mi, akik kívülről láttuk az életképet nem tudtuk nem észrevenni a dolog hihetetlen abszurditását. Ott áll a gyerekek előtt két idősebb, teljesen épp ember, és az egyik hiába görnyedt, még így is feléjük magasodik, és a gyerekek a kerekesszékben teszik fel a kezüket, hogy elhiggyék nekik ezek az erős emberek, hogy nem fogják bántani őket.  Ezt természetesen csak a külső szemlélő vette észre, olyan erős volt mindkét oldalon a beléélés. Ilyenkor arra gondol az ember, hogy már csak ezért a pillanatért is édemes színházi nevelési előadásokat csinálni. A kerekesszékes diákok, egy nehezen mozgó, bajba jutott ember segítőivé váltak, és még a kezüket is fel kellett emelniük ahhoz, hogy ne érezzék olyan félelmetesnek őket.

A hetedik kérdés a lehetőségek oldaláról kérdezett rá egy idegen országbeli életre, mintegy az ötödik kérdése kontrolljaként. Itt is megjelent az alkalmazkodás szükségessége, de inkább mint a lehetőségek, és az érvényesüléshez vezető út. A Petőfi gimnázium tanulóinak harmada az alkalmazkodás szükségessége mellett egy új élet lehetőségét látta a külföldi életben. A “új kultúra”, “új nyelv” mint ismeretlen kaland jelenik meg, “új nézőpontból ránézni a világra”. Egy válaszadó diák azt írta: “új életet kezdeni, tiszta lappal indulni, nem ismer senki téged, olyanná válhatsz amilyenné szeretnél”, egy másik diák szerint: “minden lehetőség kinyílik, mert a nulláról indul valaki”. A Mozgásjavító Gimnázium tanulói számára, még mindig első az alkalmazkodás szükségessége az új környezethez, amely csak két tanuló esetében társul pozitív várakozással: “sok lehetőség van, csak meg kell csípni” mondja az egyikük, “más kultúrák megismerése” mondja a másikuk. Legtöbben viszont kudarckerülésre rendezkednének be, még a lehetőségek számbavételénél is: “alapvetően a fennmaradás”, “korlátozott, alkalmazkodni kell”.

A teljes dokumentum letölthető innen: