Szülői értekezlet  –  A résztvevők kérdőíveinek értékelése és személyes gondolatok a darabról

A Szülői értekezlet a Jurányi Inkubátorház egyik színházi előadás. Eredetileg egy kabaréjelenet volt, most abszurd paródiája egy képtelen szituációnak, melynek során szülőként az iskolapadba kényszerülve részt veszünk egy értekezleten, amely a gyerekünkről szól, és amelyben mégsincs döntési jogunk csak statisztái lehetünk annak, még egy tanárnő az anyáskodó kedvességtől eljut a diktátori szerepig.

“A tanítónő nem átváltozik, hanem végig küzd azzal, hogy azonosítsák a hatalommal, küzd a fiatalságával, az anyaszerepével, a saját erotikus kisugárzásával…”  Irja Hermann Zoltán a Színház.net oldalán.

Valóban nem változik jelleme, csak egyre elesettebb, tanácstalanabb lesz, és belső erő nélkül, egy külső erőhöz a fegyveréhez nyúl. Tényleg küzd azzal, hogy beazonosítsák valamivel, amelyet ő liberális oktatásnak hív és elfogadják. Valóban szereti a gyerekeket, még azt is el tudjuk képzelni, hogy anyai szeretettel veszi őket körbe, és a bizonyos értelemben a lelki szabadságuk őrzője próbál lenni. Módszerei azonban inkább szabadosak, mint szabadok. Tulajdonképpen a liberalizmus paródiáját látjuk. Kiderül, hogy dolgozatot íratott a gyerekekkel. A dolgozat a szüleikről szólt, szabad kezet adva a megközelítési módban. Ezt a módszert még pszichológusok is csak óvatosan alkalmaznák alsó tagozatos gyermekek esetében, és valószínűleg nem írásbeli fogalmazást választanának a szülőkhöz fűződő kapcsolatának ábrázolására.  Ilyenkor egy gyermek vagy csupa jót ír a szüleiről -felnőtt mérécével is-, vagy büszkén ismerteti, hogy az anyukájának sok udvarlója van, és az apukájának szemölcs van a hátán. Ha kikívánkozik belőle továbbmegy és papírra veti, hogy anya legutóbb üvöltözött apával, mert az valaki mással ebédelt. Hogy melyik dolog kerül papírra az a véletlenen, és a gyerek éppen aktuális lelkiállapotán múlik.  A fogalmazást a tanítónő inkább a vojeurizmus, mint a liberalis nevelés jogán kéri a gyerekektől. Talán mentené őt, ha pszichológus segítéségét kérné a feldolgozáshoz, de ő egy anyáknapi ünnepség betétszövegeihez használja fel.

A szülők megrökönyödnek, és mindenkiből kitör a tiltakozás saját személyiségijegyeinek megfelelően. Négy beépített szereplőt látunk. Az egyik a “feleségem helyett jöttem” apuka, aki nem csak a szülői értekezleten, de az életben is nélkülöz minden gyakorlatiasságot és határozottságot. A figurája szabályosan pipogyába hajlik. A kisfia fogalmazásának felolvasott részletéből újraéli a fiával történő első szögbeverés történetét, ahol a gyermek tanította őt. Érzéketlen arra a kritikára, amely őt egy nagyon magatehetetlen, ügyetlen embernek látja. A másik férfi figura egy NER-es apuka, aki pontosan az ellentéte a papucs apukának. Határozott, jó kiállású, szervezőkész apuka, aki elfoglaltsága mellett távolról vesz részt a gyermeke nevelésében. Ő az egyetlen, aki ténylegesen gyermekké válik a tábla előtti szereplésével és a furulyázással.

Hogy a hölgyek mennyire reprezentálják egy általános iskolai szülői értekezleten résztvevő anyák típusait nem tudom. Az alakok között nincs olyan, aki valóban az anyáknapi műsorra tudna koncentrálni, és nem foglalja le a duci kislánya virággá változtatása, vagy a bugyija visszaszerzése.

A figurák és a történet így abszurd bohózattá válik, amely nem arról szól, hogy az iskolapadba beültetve mennyire válunk gyerekké, vagy a liberalizmusnak van-e tere az iskolai nevelésben, hanem arról, hogy a liberális nevelést még csak tanuló, próbálgató tanárnéni túlkapásaira, hogyan reagálnak a középpontjukból személyes adataik megszellőztetésével kizökkentett szülők.

Egyetlen liberális megnyilvánulása van a tanárnőnek, amely inkább a sértődöttségből és dühből ered. Ez a szülők magára hagyása azzal a feladattal, hogy csináljanak ők egy műsortervet, ha ennyire nem szimpatikus nekik a javaslata. Természetesen kudarcba fullad az elgondolás, mert nincs olyan kreatív erő, amely egységes álláspontot tudna kiépíteni. A NER-es apuka is hiába próbálkozik.

“A tanárnő küzd a saját erotikus kisugárzásával”- nyilatkozta a darab írója Szabó Borbála, aki az egyik anyukát játssza. Szerintem az előadásban leginkább ő az, aki bármilyen erotikus kisugárzással rendelkezik, bár ő nem próbálja hosszú nyomott mintás, szürkés-kék, bokáig érő bő kötényruhával elfedni. A tanárnő figurájának nincs erotikus töltése, így nincs mit lepleznie. Az arckrémet beadja a közös kosárba, hiszen oda azok a dolgok kerülnek, amelyre semmi szükség nincs.  Az öltözékéről azt érezzük, hogy nem csupán a szülői értekezleteken viseli. Inkább olyan a ruha rajta, mint egy páncél, amely még a lehetőségét is elveszi annak, hogy valaki másként tekintsen rá, mint pedagógusra.  Érezzük a karakteren, hogy máshová sem venne fel nőiesebb darabokat, és nem csupán a szülői értekezleten burkolja be magát.

A fiatalságával valóban küzd. Szinte a kezét tördeli és megpróbál tanítónőként viselkedni a szülőkkel is. Mozdulatai nyugalmat sugárzó, betanult pedagógus-gesztusok próbálnak lenni, de sokszor érezzük benne a külső és belső remegést. Kisebbrendűségi érzéssel küzd, és ezt fordítja át diktatórikus parancsnoksággá. Pisztolya van és szüksége is van rá. Miért nem valósul meg az erőszak nélküli beszélgetés a szülői értekezleten? Ki nem alkalmas rá? A tanár? A szülők? Maga a helyzet? A téma? Az ülésrend? A liberális hozzáállás, vagy ennek az ellenkezőjébe forduló diktatúra?  Ezeket a kérdéseket feszegeti a darab, de egyikre sem kapunk választ. Igaz a legtöbbről tudjuk, hogy eleve kizárják egy, a gyerek érdekeit szem előtt tartó egyeztetést.

Attól válunk gyerekké az iskolapadban, hogy olyan kiszolgáltatottak leszünk mint a gyermekek, vagy abban az értelemben, hogy nem veszik figyelembe az egyéniségünket? A gyermekek esetében igaz, hogy az oktatási rendszer egyenített módon szabja meg, hogy mit kell tanulniuk, milyen ütemben, milyen módon és milyen számonkérési formával. Ez nagyon rossz.  A szülők is ezt élik át a szülői értekezleten? Korántsem. A szülő csak annyit érzékel, hogy a tanárnéni vele szemben is tanárnéni. Nem lép ki a napközbeni szerepéből, és nem tud jelen lenni a szülői értekezleten felnőttként, mediátorként, megbeszélésvezetőként, de ez inkább érinti a tanár személyes képességeit, mint az oktatási rendszer hiányosságait. Esetleg a tanári oktatás hiányosságában, amennyiben nem tanítják a felnőtt emberekkel való kommunikáció módjait.  Az oktatási rendszer problémáit nem lehet összemosni a szülői értekezlet problémáival, bár a gyökerei azonosak lehetnek.  Mindkettőben érvényesülhet valamiféle hatalomgyakorlás, de az utóbbi inkább a tanár eltorzult funkciógyakorlásában ölt testet és nem a rendszerhiba.

A helyzet, a padok elrendezése, a felvett póz persze segít neki. Ráadásul a gyerekeink sorsa függ tőle. Eldönti ki milyen jegyet kap, és azzal hol tud továbbtanulni. A gyerkeken kívül így a szülők is ki vannak szolgáltatva neki. Ki ne akarna megfelelni. Különösen, ha elhangzanak a vezényszavak: Gyere ki, szavald el, furulyázz, menj a helyedre!

Mi nézők ebben a darabban biodíszletek vagyunk. Próbálnak ugyan bevonni bennünket, amely néha valóban interakcióra késztet, de legtöbbször megkérdőjeleződik a valódi bevonás igénye. Nem tudjuk eldönteni, hogy ebben az abszurd helyzetben mennyire szeretnék, hogy részt vegyünk a darabban, és sokszor nincs is annyi hatásszünet, hogy bekapcsolódjunk. Olyan jelenetekben kérik fel a nézőt véleménynyilvánításra, amelyeket néhol az egyszerűség jellemez bumfordiságba hajlóan (milyen állatra hasonlít a mellettem ülő szülő), néhol olyan magas labdát kapunk, mint a liberális nevelésről vallott véleményünk megfogalmazása egy perc alatt írásban.

Kétszeres statisztaság jelenik meg. A színész-szülők a szülői értekezlet statisztái, mert nem játszhatnak valódi szerepet a gyermekük nevlési kérdéseinek megbeszélésében, a néző-szülők pedig az előadás statisztái, mert nincsenek valóban bevonva a darabba.

 

A kérdőívek összesítő értékelése:

A kérdőív kitöltése on-line és anoním módon történt. 25 válasz érkezett be a két előadásról. Sajnos a kérdőív kiküldésére csak az előadás után 3 héttel került sor, így a legtöbb néző emlékezetében elhalványodott az előadás. Többen írták, hogy már nem szeretnének/tudnak a kérdésekre válaszolni.

A válaszadók kétharmada hölgy volt, amely majdnem megegyezik a színházak nézettség országos felméréseinek nemekre arányaival. Egy TÁRKI kimutatás szerint a színházba járók 40%-a férfi és 60%-a nő (Antal, 2013).

Az iskolai végzettséget tekintve három kivételtől eltekintve mindenkinek felsőfokú végzettsége van. Ketten rendelkeznek doktori fokozattal. Valószínűleg a Jurányi Inkubátorház közönsége, és az interaktív előadásokra jegyet váltó nézők az értelmiségiek közül kerülnek ki. Országosan ugyanis a felsőfokú végzettségűek aránya 53% , még ezen az előadáson 88% volt.

Mindamellett meglepő ez az elsöprő aránya a diplomásoknak, mert ez azt jelenti, hogy csak azokat érdekli ez a darab, akik egyébként is érzékenyek az oktatás helyzetére, és véleményük van róla. A vélemények azonban már meglehetősen különböznek, néha végletesen eltérnek egymástól, amint az a kérdőívekre adott válaszokból kiderül.

Az első három kérdés esetében a válaszokat egy skálán kellett elhelyezni, ahol az egyes jelentette az “egyáltalán nem/ nagyon kevés” és az ötös jelentette a “nagyon/ teljesen más” kategóriát.

Az első kérdés a “hagyományos” színházi előadástól való eltérést viszgálta. Ennek az eredménye 3,08 lett, amely jelzi, hogy a többség számára a színdarab közepes mértékben tér el a hagyományos színházi formától. A későbbi válaszokból kiderül, hogy elsősorban a különleges színházi elrendezés és a “közöttünk játszottak” élményét jelölték meg okként.

A második kérdésre, hogy mennyire „érintette meg” az előadás szellemileg vagy érzelmileg az adott résztvevőt, az átlagérték ugyancsak 3,38 lett. Ez közepes érintettséget jelent, amely egyrészt az előadás erős érzelmekkel dolgozó energiájának tulajdonítható, másrészt az aktuális problémafelvetéssel magyarázható, amely az oktatás napjaink központosító törekvései és pénzelvonásai központi kérdéssé vált. A harmadik tényező a személyes érintettség, hiszen a nézők maguk is tanulók, szülők, nagyszülők, így testközelből érzékelik az iskola gyermeket ellehetetlenítő kiszipolyozását és munkamódszereit, és részt vesznek szülői értekezleteken, ahol legalább részben ugyanilyen élmények érhetik őket.

A harmadik kérdés arra kérdezett rá, hogy mennyire felelt meg a bevonódás mértékére a nézők számára, több vagy kevesebb személyes részvételt igényelt volna.  Az átlagérték itt 2,61 volt, amely azt jelenti, hogy a nézők egy része el tudta volna fogadni, sőt várta, hogy több személyes szerepe, esetleg döntési lehetősége legyen. Az átlagérték erős szórással alakult ki, volt, aki ennél lényegesen nagyobb részvételre vágyott (1-es vagy 2-es értéket jelölt be), ők voltak többen,  és volt olyan is, akinek már ez is a küszöbértéke közelében volt (4-es, esetleg 5-ös érték). A bevonódás keresése korunkban mindenhol meghatározó. Élménycentrikus világban élünk, ahol a nézőnek legtöbbször nem elég a passzív részvétel, szeretne benne lenni, alakítani a szituációt. De még ez az előadás, amely egyébként formabontó eszközöket alkalmaz, sem elég közvetlen, és a résztvevők szerint több lehetőséget adhatott volna a nézőknek.

A negyedik kérdés azért volt izgalmas, mert azt firtatta, hogy a milyen módon változott a gondolkodása a nézőknek az iskolai nevelésről. A nézők 75%-nak a véleménye nem változott.

“.inkább szívszorítóan ismerős volt, hogy egy gyakorlatlan tanár bukdácsol a liberálisnak mondott nevelésben”. “Felidézték, azt a szürreális, borzasztó légkört, amiben nevelkedtünk.“ “Nem a módszerektől, hanem a tanártól függ a liberalizmus”.

Nagyon megoszlottak a vélemények atekinetetben, hogy milyen iskolai nevelés szükséges. Volt aki úgy vélekedett, hogy “a demokratikus tanítás képtelenség, a tanárnak vállalnia kell a vezető szerepet”, más azt írta, hogy “lélekromboló hatású és tarthatatlan ez a pedagógiai rendszer, amiben vagyunk, változnia, demokratizálódnia kell.”

A válaszokból látszik, hogy egy méhkasban lévő problémáról játszottak, amely még a diplomások körében sem számíthat egyhangú véleményre. 1,85 volt az átlagérték.

 

Az új nézőpontok kialakulására rákérdező részben többmondatos válaszok, sőt kisesszé méretű írások is születtek. Volt aki elmondta, hogy nem gondolta volna, hogy ilyen érzelmek vannak a háttérben, mert ő szülőként, addig nem látta ennyire drasztikusan a dolgot. Egy másik résztvevő számára az új nézőpontot annak a felismerése hozta, hogy a gyerekként kezelt szülők tulajdonképpen nem voltak mások, mint a “gyerekkorukban pedagógusok által megnyomorított személyiségek”, akikből a hívószavak, mint a: “Gyere ki!”, “Ülj le!”, “Csináld!”, előhozta a szolgalelkű tanulót.  Egy fiatal tanár számára, akinek az iskolai előadásokra való felkészülés eddig “műérzelmes”, az “ünnepségek szokásos szövegeivel azonosulni nem tudó” légkört jelentett, “gyomorgörcsös” előadással, most az előadás hatására fogja megreformálni a színdarabjait. Azt természetesen csak remélni lehet, hogy nem a gyerekek szülőkről írt fogalmazásaival.  Egy néző számára a tanárnőt alakító Stefanovics Angéla maga volt a gondolkodásfordító, új nézőpont. Hat felsőfokú jelzővel méltatta azt az erőt, amellyel Angélának sikerült őt bevonnia a darabba.  Azt írta, hogy “10 éven át sikerült kívülállónk maradnia értekezleteken, lakógyűléseken, csapatépítő tréningeken”,   de most Angéla játéka ezt megtörte és bevonva érezte magát.

A hatodik kérdés arra kérdezett rá, hogy kinek meséltek a darabról az előadás után, és mely részekről.  Többen a barátaikkal osztották meg az élményeiket. Egy résztvevő arról számolt be, hogy szinte minden ismerősének tartott élménybeszámolót, olyan erővel hatott rá a darab. Mások nem meséltek róla olyanoknak, akik nem látták, de több órán keresztül elemezték egymás között az előadást. Beszélgettek az ellentétekről, például az első részben megjelenő “szent” tanárnőről”  aki a végén, mint “flugos nő szerepel, akinek elgurult a gyógyszere”, liberális nevelés kontra poroszos rendről. Egy válaszadó arról mesélt barátainak, hogy a darab megmutatta, hogy mennyire képződik le a gyermek jellemében a szülő, mennyire nem tudunk mások lenni, mint a szüleink.

 

A hetedik kérdés Gyerekké válunk-e ha beülünk az iskolapadba?  Itt a válaszadók pontosan fele mondta azt, hogy igen és fele, hogy nem. Az indoklások, azonban egyediek voltak. Volt aki azt írta, hogy felnőttként vagyunk gyerekesek és “nem csak a szülői értekezleteken”,  és “nem a szó jó, ártatlanságot takaró értelmében”.  Egy másik résztvevő a helyzet abszurd voltának tulajdonított és azt írta, “hogy a szülői értekezletek nem ilyenek”, ha megfelelő tanár vezeti, aki inkább “coach” mint tanár ebben a helyzetben. “Ahhoz, hogy mi felnőjünk és partnerként tekintsünk rá, a tanárnőnek is fel kell nőnie.” Egy 42 éves hölgy úgy vélekedett, hogy csak azért váltunk gyerekké, mert olyan erősen hatott a darab. Egy fital tanárnő számára furcsa volt a szituáció, mert eddig még nem ült a másik oldalon. Egy kicsit idősebb tanárnő számára ez egy teljesen megszokott szituáció volt, mert mint írta, ő mindig beül az “iskolapadba a gyerekek mellé”.  Nem tudom, hogy ezt képletesen értette vagy sem, de szerintem a szülői értekezelete sem lehet egy rémálom.

A nyolcadik kérdésen majd mindenki elgondolkodott és tartalmas válaszok születtek. A kérdés így hangzott: Szerinted szükség van-e az iskolákban a liberális nevelésre? Számodra mit jelent ez a nevelési forma?

A válaszok tükrözik azt a sokszínű véleményt, amely már a liberális nevelés értelmezésénél felmerül. Egy válaszadó hölgy így foglalta össze:  “Számomra a liberális nevelés a személyek, környezet, rend, stb. iránt tanúsított tisztelet keretei között a lehető legnagyobb szabadságfokot biztosítva elősegíteni az egyén fejlődését mind testi, lelki, szellemi vonatkozásokban. Olyan mint a pizza” kevesen tudják milyen a jó, sokan “liberális gondolkodás hirdetnek, de valójában korlátlanságot, szabadosságot, egoizmust valósítanak meg. Egy másik hölgy úgy vélekedik, hogy a liberális nevelés minden tanuló számára másként kell, hogy megvalósuljon. Van akinek korlátokat kell állítani, mert csak akkor tud másra koncentrálni, mint a “morális határok feszegetésére”, de van akinél a szabadságfokot növelni kell, mert csak úgy tudja szárnyait kibontani. Volt olyan vélemény, amely liberális megfelelőjének az “örömteli tanulást” tartja,  amely élményt és belső megelégedettséget, nyugalmat ad a gyerek számára, így a tanuláshoz való viszonyát is pozitív irányba befolyásolja. Egy válaszadó meglepő véleményt fogalmazott meg: “Liberális nevelés nincs. Az nem nevelés. A gyereknek szüksége van a biztos kapaszkodókra.”

 

A kilencedik kérdés az előadás utáni beszélgetés igényét vizsgálta. A válaszadók 68%-a szerette ebben a formában feldolgozni az élményeit. Volt aki néhány szóban fogalmazta ezt meg: “Arról, hogy mit érzek!” másvalaki: “Mindenről! Hiányzott! -ezt mások is mondták.” Többen pontosították a témát: “Egy ilyen előadás után a pedagógia-oktatás minden területe érdekes lehet, ki hogyan vélekedik erről, de ameddig a pedagógusoknak nincs társadalmi megbecsülése, addig ezek csak üres szavakként hangzanak.” vagy “Mi az értelme a szülői közösség szervezésnek – van-e lehetősége a nevelést pozitív irányba mozdítani, lehet-e ezt felülről szervezni.” Volt aki a saját aktuális problémájáról beszélt volna: “A továbbtanulásról. Elmenni hatodik után, vagy maradni. Mi a jobb?”.  Sokan tágították volna a témát: “Hogyan alakul át egy személyiség szolgalelkűvé?” vagy “Arról, hogy reménytelen-e a szülők és a tanárok együttműködése?

A válaszadók 32%-a nem szeretett volna beszélgetni. “Számomra ez egy szórakoztató darab volt és nem az oktatásról szóló tanmese. Jókat derültem, szembesültem dolgokkal, nem érzem azt a fajta mélységét, amiről komolyan kellene eszmecserélnem.” Volt aki így fogalmazott:  ”Én magamban szeretek emészteni szellemi táplálékot is…”

Persze tekintettel kell lenni arra, aki egyedül szeretne lenni, vagy csak a barátjával akarja megbeszélni a színházi előadás során benne felmerült kérdéseket, de elgondolkodtató, hogy a egy irányított beszélgetés keretében az előadás után a résztvevők kifejthessék a véleményüket az oktatással kapcsolatos kérdésekről, hiszen előadások azért születnek, hogy gondolkodásmódot változtasson, vagy csak elgondolkodtasson.

 

A tizedik kérdés arra kérdezett rá, hogy mi az, amit te másként csinálna a néző a darabban. Persze a néző nem rendező, de sokszor lát olyan dolgot is, amelyet csak a nézőtér oldaláról lehet észrevenni. A résztvevők 48%-nak volt javaslat. Néhány a teljesség igénye nélkül:

• “Jó volt a darab, de olyan maradandó nyomot nem hagyott bennem, a végén mi is lehettünk volna “bábok”, az hatásosabb.”
• “Én többet beszéltetném a nézőket is.”
• “Nem volt mélysége, el kellett volna szakadni a paródiától, és az irónia felé menni.”
• “A pisztolyos részt kihagynám. Addig a pontig a valóság karikírozását éreztem, az tetszett.

A fegyver az irrealitás síkjára emelte a darabot. “

• “Ne játsszák annyira túl a színészek. Ne legyen annyira buta az apuka, ne legyen olyan nagyon céda az anyuka, legyen egy olyan egyszerű a másik anyuka (pl: gyereke virágnak öltözzön). Még a tanár volt a legjobb.”
• “Az lenne a változtatás, hogy erősebben építenék a mai magyar valóságra. Mernék bátrabb, kritikusabb mondatokat a szereplők szájába adni.”
• “Többet beszélnék a liberális nevelésről a darabban. Például az egyik szülő visszakérdezne, hogy a tanárnőnek mi a véleménye vagy vkit a közönségből.”
• “Én nem tudtam eldönteni, hogy paródia vagy az élet, ettől jó volt, de teljesen az élet lett volna, annak jobban örültem volna”.
• Annyit változtatnék, hogy a trágárul beszélő anyuka figuráját csak az indulatok elszabadulása után engedném trágárkodni. Ez hiteltelen, “geg” jellegű, félrehúzza a darabot.
• “A tanárnéni nagyon nyuszinak van először játszva, utána pedig rossz kislány és lövöldözik. Ez nem olyan hihető. Nekem nem lenne ilyen éles az ellentét.”