Tudod, az nagyon jó érzés…
Ülsz a szoba közepén, már elmentek a táborozók. Körülötted az utolsó gyakorlat kellékei, és a kocsiból behozott cuccok (kétlaki tábor volt, félig sulis). Tudod, hogy alkottál, pontosabban a gyerekek: jeleneteket, tárgyakat, kollázsokat, egy 200 évvel ezelőtt élt nő érzéseit, egy focista lelkét, egy szent életét, egy francia lány abszurd világát, szinkronhangokat, a szakértők tudását, sálakból érzéseket, képekből történetet.
Megírod ennek az utolsó napnak is a beszámolóját a szülőknek, és elküldöd a képeket. Elengeded annak a feszültségét, hogy ugye minden rendben lesz a kiegészítő programokkal, odaérünk időben az usziba, senki nem sérül a tripla ugrásnál, nem kapja telibe a hátát egy kecske a farmon (egy tanárnak azért a testi épség is fontos..). Ülsz a szoba közepén, majd hozol magadnak egy bögre fagyit a bödön aljáról és hátradőlsz. Tudod, hogy holnap sokat kell majd pakolni, a helyére tenni a hangszereket, sálakat, papírokat, újsághalmot, ragasztót,… de most nem ennek az ideje van.
Olvasod a szülők üzeneteit, hogy köszönjük, hogy élménydús, hogy minden nap mesélt, hogy a drámás is, pedig most először, hogy élvezte, meg az ebéd is… És tudod, hogy őszintén írják.
Persze ők nem látják, hogy újraértelmezted a kamishibai színházi technikát élőjátékkal, hogy a paleontológusos drámajátékot napokig írtad, és hogy hiteles legyen elolvastad mindkét könyvet a focistáról, mielőtt dramatizáltad…. nem az ő dolguk. Nekik elég, hogy a gyerek azt kiabálja a végén, öklét betéve a csoportkörbe: ’’Jövőre veletek ugyanitt!!’”