Ez a mese a tudást továbbadók meséje, legyen szó szellemi tanításról, lelki segítségről, vagy készségek fejlesztéséről.
Egy nagyon erős történet, mert megragadja a tanítás lényegét: csak úgy lehet átadni bármilyen tudást, ha ismered a befogadót, tudod mire van szüksége, mikor nyitott rá, és mit bír el lelkileg, szellemileg, máskülönben belebuksz, bármennyit is tudsz. A mesében erre a bölcs az életét is felteszi.
Ez nehéz dolog, és nem azért, mert fél, hanem azért, mert biztosnak kell lennie abban, hogy jól érezte, értette a másik ember személyiségét, elakadását. A tanítványnak sem egyszerű, mert akkor kell legyőzni a félelmeit, amikor nem bízik a mesterében, sőt sarlatánnak tartja.
A történet szerint a fiú a háborúból tér haza, rémálmok gyötrik, ezért nyugalmat keres. Hiába tanítja azonban a bölcs koncentrációra, légzéstechnikára, érzékelésre és hallgatásra, nem tud kilépni a fejében kavargó gondolatok szorongató fogságából. Visszatér, követelődzik, panaszkodik, majd egy meccsre hívja az öreg. Végül, nehezen, de győz a katona. A bölcs feje mégsem hull a porba. Az öreg talán végig tudja, hogy kétszer fog győzni a tanítvány: egyszer a saját félelme felett, így tud győzni a játszmába, másodjára önmaga felett, így tud bízni a másikban.
A meséket soha nem játsszuk el, mert nem ez a cél (sem a drámapedagógia, sem a meseterápia nem erről szól). Most is csak egyetlen kulcsjelenetéről csináltunk állóképet, mert a lényeg az volt, hogy a saját félelmeinkről, a saját bizonytalanságainkról játsszunk, és erősítsük önmagunkban a bölcset!