Drámás meseterápia a Matrica (e: mátrika) Múzeumban Százhalombattán.
Általában azért hívnak egy közösséghez, mert feszültséggel terhelt, és a lobbanékony, felpaprikázott hangulat lehűtéséhez van szükség a történet és a kapcsolódó gyakorlatok erejére. Ilyenkor villámhárító a mese és a dráma. Sokszor már abból érezni lehet a kihívás nagyságát, ahogyan szállingóznak a résztvevők a foglalkozásra.
A Matrica Múzeumban is érkeztek a kollégák, de a hangulat inkább a terem szövőszéken fekvő sima vászon nyugalmához hasonlított, mint a vihardobom csattogó hangjához. Másként volt kihívás ott lenni. Egy finomabb rétegét kellett kibontanom a mesének: tudok-e úgy létezni a történetben, hogy megmutassam magam mások előtt, tudok-e kapcsolódni a kollegalitás szintjén túl is? Ráadásul az én foglalkozásaim nem fesztelen, légies gyakorlatok soraiból állnak, hanem sokszor a komfortzónás buborék elhagyásáról, a megszokott keretből való kilépésről. A megtartó közegben azonban fel lehet írni a bölényre a magányt, a betegséget, az összeférhetetlenséget, a pénzéhséget, az öregséget, és lehet csukott szemmel, tőrt tartva, lassú mímes játékkal közeledni a bölény felé, hogy mindezt ledöfjük.
Gyakorlott drámásokat és meseterapeutákat meghazudtoló módon készült egymásba fonódó, egymásba átfolyó állóképek sora arról, hogy korunkban mit kellene a kristálygömbbel megváltoztatni.
Végül hangok, ritmusok jöttek a történet helyszíneiről, és a bennünk megmozgatott érzésekről.
Csodálatos nap volt! Megyek még hozzátok Matrica! Köszönöm a meghívást Tóth Zsuzsa múzeológusnak!