Ózd somsályi városrészén voltam megfigyelő, ahol a mélyszegénység még ózdi mércével mérve is jelentős, és ahol egy szavazatnak egy szatyor élelmiszer az ára.
Hajnalban indultam, hogy 5:30-ra leérjek. Ekkor már többen gyülekeztünk azért, hogy megbeszéljük, hogy őrszemként mihez van jogunk, mikor készíthetünk videót, mit kell elmondanunk ahhoz, hogy hangfelvételt csináljunk, milyen táblát tehetünk ki, hogyan kell jelezni a szavazókörzet vezetőjének, hogy jelen vagyunk.
A célzott munka mellett sokat beszélgettem a helyiekkel is, a málló vakolatú házaik előtt, ahol a bokrokra teregettek, miközben papucsban szaladgáltak a gyerekeik, holott mi télikabátban is fáztunk. Égett műanyag szaga terjeng a levegőben amely a fűtést volt hivatott megoldani. A helyi boltban meséltek nekem arról, hogy minden harmadik gyerek kimarad az általános iskolából, visszasírták a bányásztelep és a vasmű körül egykor jobb napokat látott, ma omladozó kultúrházat. Innen csak azok nem vándoroltak el, akinek nem volt hova, a többiek generációról generációra csúsztak le, és vesztették el a hitüket.
Persze ez nem menti fel az embereket, akkor, amikor elfogadják a szavazataikért cserébe a juttatásokat, bármelyik párt is adja, vagy odaadják a voksot, mert félnék, a munkájuk elvesztésétől és a juttatásuk megvonásától. Én nem ítélem el őket, de azokat viszont igen, akik ezt kihasználják.
Tanulságos volt a mai nap. Szólt személyiségi jogokról, emberségről, hitekről, félelmekről. Kalandnak is felfoghatnám, ahol a gyakorlatban tehettem próbára mindazt, amit az asszertív kommunikációról és konfliktuskezelésről tudok, de inkább szomorú vagyok, hogy ilyen közelről megtapasztalhattam, hogy az emberi méltóságnak két csomag tészta és egy kávé az ára.