A héten egy bolgár népmesével dolgoztunk a kisebb csoportommal. A mese a fizikai erőtől, a közösség erején át, a belső erőig kalauzolt bennünket. Először megnéztük, hogy kinek, mit jelent az erő, majd hangokkal és dallamokkal közelítettük meg a mesét: a fekete viharfelhők gyülekezés, a villámok csattogása, a mindent elsodró víz, a gránitszikla lehasadása és mélybe zuhanása, a napsütésben ragyogó harmatcseppek, rendkívül jó képi anyagot szolgáltattak a hangszereinkhez (dobok, esőbotok, csörgők, csengettyűk). Közben persze a történet is szövődött, mert a kocsisok, konflisban ülők, és a taligát tolók nem tudtak elhaladni a hatalmas szikla mellett, amely az útra zuhant. Mindenki megpróbálta elgörgetni onnan, de senkinek nem sikerült. Végül egy öreg cseresznyeárus rákérdez, hogy miért nem együtt próbálkoznak…A mese folytatásaként arról gondolkodtunk, hogy a mi életünkben is vannak kövek, de szerencsére, van aki segít az elgörgetésükben, sőt olyan is van, hogy mi vagyunk mások köveinek görgetői. Egy lap két oldalára írtuk, hogy mi az, amiből erőt merítünk, és mivel tudunk mi erőt adni valakinek.
Kő és a kocsisok
