Felemelő érzés volt az Önzetlenség Napján részt venni a Meseterápiás Egyesület tagjaként a Millenáris parkban.
A standunkhoz órákon keresztül érkeztek a látogatók, és élményekkel teli, mosolygós arccal távoztak. Először mindig az egyesület munkájáról kérdeztek, és sokan elcsodálkoztak azon, hogy nem csupán mesélünk, hanem a mesével dolgozunk, hatunk, gyógyítunk a mesei és valós sorsokhoz kapcsolódó beszélgetéseken, analógiákon, gyakorlatokon és az internalizáción keresztül. Utána elmondták a kedvenc meséjüket, vagy húztak egy mesei idézetet.
Ezt követően megnyíltak az emberek. Még azt sem kellett megkérdezni; hogy vajon miért érkezett hozzád az a mesei idézet, vagy hol látod magad a történetben? Olyan mély beszélgetések indultak el, amely még rendes meseterápiás üléseken is ritka, nemhogy egy nyüzsgő csarnok sok száz látogatója között. De valahol azt gondolom, hogy ez a nyíltság természetes is, hiszen aki kilátogat egy ilyen rendezvényre, vagy maga is önkéntes, az dolgozik önmagán, mert ahhoz, hogy adni tudjon, magának is rendelkeznie kell egyfajta stabilitással.
A másik katalizátor persze az a szellemiség volt, amely áthatotta az egész rendezvényt, és itt nem elsősorban Gazsi Zoltán szervezésére és életfelfogására gondolok, amely példaértékű, hanem az önzetlenség megannyi kifejezési formájára a 25 szervezetben. Nem hiszek ilyenkor Richard Dawkins önző génjének, mert például a mesék erejével, egyértelműen jobbá lehet velük tenni a világot, az embereket. Köszönöm a társaimnak, hogy velük lehettem!
A hatalmas sikert, amelyet Rita Rostás és Reka Szirtesi-Nagy csodálatos pitche ereményezett, Német Orsolya két szakajtónyi kosarat megtöltő meséi, amelyet szabadon oszthattunk, és természetesen, akivel oly sok lélekemelő beszélgetést a csináltunk a standunkon Sábiánné Jánosi Anna Mária.-ának, és persze Ildikó Boldizsár, aki nélkül nem lehettünk volna ott.
Még két fontos dolog történt; Az egyik a jelenlévő szervezetekkel való kapcsolódás. Többen szeretnék meghívni a jövőben az egyesületünket, és közös projektek lehetőségéről is beszélgettünk. A másik, hogy egyszer csak odajön hozzám egy család, és azt mondta, hogy szeretnének nekünk adományozni, mert olyan jól érezték magukat ’’nálunk”.