Holle anyó, alma bombák, mentett kenyerek, a lány honvágya…
A napokban kétszer tartottam mesefoglalkozást, illetve drámajátékot magyar és ukrán anyanyelvű menekült gyerekeknek.
Ilyenkor nem működik a szokásos felállás, hogy odamégy bemutatkozol, és elkezdtek játszani. Kell három-négy óra még megszokják, hogy ott vagy, még meghallgatod a történetüket, még megtudod hány órát álltak a határon, még megkérdezed, hogy mivel játszanak szívesen, és a játék befért-e annak a három bőröndnek az egyikében, amit át tudtak hozni. Ha kicsi szöszke lány, akkor felvágod neki az almát, ha nagy vagány tinédzser, akkor elragozod a ’’любить’’ szeretni igét, mert arra emlékszel, és mert a kiejtéseden nevetnek végre.
Utána találsz egy olyan anyukát, aki tud ukránul és magyarul is, és nem altatja vagy eteti éppen akkor a gyerekeit, és megkéred, hogy fordítson. Nekem szerencsém volt, mert volt egy hölgy, aki tudott angolul és ukránul a drámajátékhoz, másnap pedig volt egy kazah önkéntes, aki magyarról ukránra fordított.
Először kamishibainak (papírszínházi előadásnak) indult, de a mesét nem tudták fordítani olyan gyorsan, így olyan meseterápiás foglalkozássá alakult, amelynél a gyerekek kendővel forogtak, amikor kútba estek, majd kiszedték a kemencéből a kenyereket nehogy megégjenek, és a bátor lányként elhúzódtak, amikor kivettem a konyhapultról egy almát, és azt játszottuk, hogy ő nem féltette a fejét, hogy ráesik az alma. Akkor jöttem rá, hogy milyen erős mesét találtam, amikor azt mondta az egyik, hogy BOMM-BOMM…és elhúzódott tőle.. Nem tudom, hogy eszükbe jutott-e kemencéből való kihúzáskor is a párhuzam, remélem ott nem, de amikor az egyik kislány azt mondta, hogy Holle anyótól azért akart hazamenni a lány, mert honvágya volt, akkor egy picit megálltunk..
A kép a foglalkozás végén készült, amikor visszaültek a kép kedvéért.